– Hej – sóhajtozott Bankó –, ha megvolna a régi erőm! De csúffá tesznek, érzem, hogy csúffá tesznek a fiatalok a király udvarában!
Addig sóhajtozott, addig búslakodott, amíg elébe állott kilenc szép lánya közül a legkisebb, az volt a legszebbik:
– Én szerelmes atyám, neked fiúmagzatot nem adott az isten, én leszek hát a fiad! A hajamat vágasd le, a ruhámat huszármódra csináltasd, adj velem jó lovakat és fegyverhordozó szolgát, a többit bízd rám. Felmegyek a királyi udvarba, és amint fiadnak illik, úgy teszek.
Mit tehetett a vén Bankó? Hamar felkészítette a lányát, adott melléje néhány jó katonát, s azzal elbocsátotta a király udvarába.
Amikor Béla király az ifjút meglátta, erősen elcsodálkozott. Az ifjú legényesen járt, de a tekintete mást mondott: szép lánynak a pillantása volt. Nézi-nézi a király a szép ifjút, aztán mondja neki:
– De honnat való vagy, és kicsoda vagy te? Mert ha leány volnál, igen szeretnélek, Budánál, mindeneknél inkább becsülnélek.
De a vén Bankó lánya nem árulta el magát, hanem nagy büszkén így szólott:
– Vagyok olyan legény, mint a király legjobb vitéze!
„Na megállj, majd próbára teszlek én!” – gondolta magában a király. Mindjárt parancsot is adott százhetvenhét vitéznek, hogy minden vitéz teljes fegyverzetben Buda piacára menjen, de hozzon magával orsót, rokkát valamennyi. Mert ha Bankó lányt küldött, a lány az orsót, rokkát veszi szemügyre, de ha legényt, az elmegy mellette, és a fegyvert fogja megtapogatni.
Mindjárt kiállt a százhetvenhét vitéz Buda piacára, ott mutogatta a sok orsót, rokkát,de hiszen mutogathatta, mert Bankó lánya elvette az egyik vitéz erős kézíját, rátette a nyílvesszőt, és kemény feszítéssel felhúzta az íjat.
Amikor a vitézek ezt látták, újra próbára akarták tenni, és azt mondták:
– No, ha olyan nagy legény vagy, ám lőjünk célba mindnyájan!
Egymás után próbálkoztak a vitézek, hát egy sem talált célba! Bankó lánya volt az utolsó: egyenesen beletalált a cél közepébe.
Erre a vitézek mindjárt azt mondták:
– Te vitéz ifjú, jer, vessünk most követ!
Egymás után hajítottak a vitézek, Bankó lánya volt az utolsó, hát messze túlhajította őket.
Akkor a százhetvenhét vitéz tanácskozni kezdett, aztán közös akarattal azt mondták:
– Jertek, fussunk pályát!
Mindjárt megfutották a vitézek a pályát, Bankó lánya utolsónak indult, s hát ő lett az első!
Amikor háromszor győzött, azt mondták a vitézek:
– Jere, üljünk mindnyájan a bor­italnak! Nagy asztalt hozattak, ott körül leültek, a vén Bankó lányát középre ültették, és a jó bort egymásra köszöntötték.
Addig köszöntötték, míg mind megrészegedtek. Csak a vén Ban­kó lánya maradt józan: felvett egy kupa bort, a vitézekre köszön­tötte, és a király egészségére megitta.
Amikor az urak kijózanodtak, elmentek a királyhoz, és jelentették:
– Felséges királyom, nem lány ez, hanem vitéz, mindenkit legyőzött a vén Bankó fia. Céllövésben ő a legjobb, futásban is első, kőhajításban is győzött, még a borivásban is levert minket.
De a király még mindig gyanakodott, mert erősen megnyerte a szívét a vén Bankó lányának szeme pillantása. Azt mondta a vitézeknek
– Még egy próbát teszünk! Elmegyünk együtt a fürdőbe!
Ott ül a fürdőben már az egész csapat, ott ül a fürdőben maga a király is. Egyedül a vén Bankó lánya nem akar fürdeni.
Azt parancsolja akkor a király:
– Hallod-e, te Bankó fia! Jere, fürödj velünk!
Azt feleli akkor a vén Bankó lánya:
– Ó, hatalmas király! Mennék én fürdeni, vígan lubickolni, de most kaptam levelet édesapámtól, s halljad, mit ír: Törökök, tatárok minden váraimat, égetik, rabolják minden tartományomat.
Ugrik erre a király a fürdőből, felöltözik mindjárt, és azt mondja a vén Bankó lányának:
– Siess, fiam, haza, oltalmazd földedet, te szép váraidat, te szép örökségedet, és a te atyádnak tápláljad vénségét!
Mindjárt ajándékokat hozat, a vén Bankó lányát gazdagon megajándékozza, szépen elbúcsúztatja.
Akkor Bankó lánya beszállt egy szép könnyű gályába, hogy a Dunán aláereszkedjen. Ki­gyűltek a vitézek a Duna partjára, ott állott a király is, búcsúztatták a vén Bankó fiát: aki az összes vitézeket legyőzte.
Amikor a gálya elindult, a vén Bankó lánya a gálya végébe futott, hogy a királytól végső búcsút vegyen. Kikapcsolta szépen legényes dolmányát, és megmutatta a királynak szép két almáját:
Teremnek-e, király a te birodalmadban,
A szép kertjeidben ilyen drága almák,
Mint az én kertemben, kik előtted voltak?
Budára hoztam volt a két drága almát,
De nem tudtad, király, megszegni az almát!
– Utána, utána! – kiáltja a király, s a vitézek mindjárt csónakba, sajkába ugranak, úgy mennek a gálya nyomában.
A király pedig ezt kiáltja a vén Bankó lányának:
– Örök feleségem leszel!
De hiszen kiálthatja, a vén Bankó lánya kikacagja, a gálya pedig olyan sebesen repíti, mint a szél.
Amikor a szép lány hazaérkezik, mindent elmond az apjának, és most már együtt kacagnak a királyon, aki ugyan felsült.