A székelyek története

2014. február 15., szombat, Kiscimbora

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy nagy székely falu. Mádéfalva volt a neve. Egy hideg téli hajnalon ágyúszóra ébredtek az emberek. Mária Terézia leágyúztatta az egész falut. Volt ott sírás, jajgatás. Aki meg nem halt, s el tudott futni, elfutott az erdőbe, onnat elvándoroltak Bukovinába.

Keserves tél volt. Öt magyar falu lett belőlük. Dolgozgattak s közben elszaporodtak. Ide­gen földön, de gyökeret eresztettek. Viseletüket megtartották, s anyanyelvüket megőrizték. Emiatt sokat szenvedtek. Magyarul nem tanulhattak, csak titokban.
Így éldegéltek, amíg el nem jött a második világháború. Összeültek az ország nagy emberei, s elhatározták, a székelyeket haza kell hozni Magyar­országra. Hej, istenem, micsoda öröm volt! Menjünk haza! Csak az idősebb, tapasztalt emberek nem örvendtek. Itt hagyni a szülőföldet? Idegenbe menni? Mire s hova? Újrakezdeni az életet? Elhagyni a szép, galambdúcos faházakat? Megint vándorolni? De ha egy jött, akkor mindenkinek jönni kellett.
Így indultak útra. Kétheti hányódás után megérkeztek a Bácskába. Egyenes vidék volt, szerbek lakta terület. De a nyugtalanság mindenki szívében ott bujkált. ,,Ez a föld nem a miénk’’ – mondogatták az emberek. Pedig hányszor mondták, itt élnetek és halnotok kell. Elhitték. Sok falu lett belőlük. Dolgozgattak, építettek, tervezgettek. De nem sokáig.
Rövid három esztendő után egy vasárnap délután kidobolták, egy órán belül mindenki hagyja el a falut. Hamarjában összepakoltak, vitték, amit lehetett. A szekérre sátrat csináltak, a szekér derekába a tulipános ládát, abba beletették, amit tudtak. Főleg az ősi kincset, amit a szülőföldről hoztak, belepakolták. A tarisznyába tettek egy kicsi ennivalót, s útnak indultak. Minden ott ma­radt. Októberben hova, merre egy csomó gyermekkel? Egyik útközben született, a másik öreg meghalt, s az élet így ment tovább. Így értek sokan Zalába. Tavaszig meg­húzták magukat. So­kan a gaz­dáknál dolgoztak, hogy enni kap­janak. A férfiak katonák vol­tak, s aki itthon volt, bunkert ásni járt.
Tavasszal eltelepítették Tolna megyébe a többségüket, Jelen­leg is itt vannak. Né­metlakta terület volt. Kitelepítették őket, de volt, aki ott maradt. Így élni, dolgozni, újrakezdeni az éle­tet, ennyi vándorlás, csa­lódás után. Na, de megbarátkoztak a sor­sukkal. Nem vetik egy­más szemére azt, hogy te miért jöttél ide. Összehá­zasod­tak. Nagyon jól vannak. Építkeznek, s szép házaik vannak. Kacsalábon forgó paloták. Élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Itt a vége.
Ez tiszta igaz volt.
(Forrás: Az eltáncolt papucsok Bukovinai székely népmesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 515
szavazógép
2014-02-15: Kiscimbora - :

Béla király és a Bankó lánya

Lovagi tornára, vitézi próbára hívta az urakat III. Béla király, meghívta Bankót is, aki már sok csatában megmutatta karjának erejét.
2014-02-15: Élő múlt - :

Emlékezni és tisztábban látni (Schmidt Mária a Sorsok Házáról)

„Ha az ember mindig azt szajkózza, ami éppen elfogadott, akkor biztos lehet abban, hogy senki nem fogja támadni” – mondja Schmidt Mária, akit a józsefvárosi pályaudvaron épülő Sorsok Háza miatt hasonló össztűz alá vettek, mint korábban a Terror Háza Múzeum miatt. A múzeum történész főigazgatója a német megszállási emlékművet ért bírálatokról is elmondja véleményét.