Egy szekérderék fa érkezett a kiskászoni portára. Rácsodálkozom az eléje fogott délceg paripára, s kérdezem, mi a neve a lónak? A fiatal gazda helyesbít: csikó ez még, kétéves csak. Betyár a neve.
A betyár mindenit! A városi ember elcsodálkozik ezen a csodán: két év alatt ekkorára cseperedhet a lófiú? Még aznap a lovakról beszélgetünk, s elmesélek egy lovasbalesetet, amely majdnem szerencsétlenséggel járt, mert a lovas túrabakanccsal ült a nyeregbe, a ló megbokrosodott, ledobta lovasát, és vágtázva-toporzékolva vagy hatvan métert vonszolta maga után. Így tudja meg az emberfia, hogy mire jó a hegyes orrú, sima szabású farmercsizma. Az nem akad be a kengyelbe. Lehet, hogy valami bogár, darázs, ilyesmi repült a ló orrába, mert prüszkölve súrolta az orrát kősziklához, fához — magyarázom. — Lehet, hogy valami szag miatt vadult meg... — mondja beszélgetőtársam. Kérdően nézek rá, s elmondja, hogy a szagokra, illatokra mennyire érzékeny a ló. Ezért, ha elakad az erdőn a szekér vagy a szán, s a lovak nem tudják vagy nem hajlandók kimozdítani az akadásból, taplót gyújtanak, s azt dobják le a ló farához. A szagtól a lovak megugranak, és kirántják a szekeret a kátyúból vagy a jégodorból. És mesélni kezd egy olyan filmről, ahol bőrdarabot gyújtottak meg, azt dobták be a lovak közé, s azok hihetetlen vágtába kezdtek.
Gyermekkorom falun, lovak között telt el. Erdőltem, mezőltem, de erről nem hallottam.
Pedig a taplóról (tapló van a fenekében) hallottam, de a mondás értelmét nem firtattam.
(sylvester)