A fejleményeket érdemes az alaphelyzethez viszonyítva elemezni: az RMDSZ a kezdetektől elzárkózott a magyar pártok koalíciójának gondolatától, és mindvégig az oszd meg és uralkodj elv mentén próbálta forgácsolni politikai vetélytársai erejét. Sikerrel is járt, hisz az MPP-t a maga oldalára csábította, az Erdélyi Magyar Nép­pártot pedig sakkba szorította. Ha vállalják, hogy versenybe szállnak, az esetleges kettős kiesés ódiumát kellett volna viselniük – a másik lehetőséget választották hát, a kimaradást, így most ellenfeleik és szavazóik is azzal vádolhatják, hogy nem merték vállalni a küzdelmet, ráadásul az RMDSZ-ből kiábrándult erdélyi magyar választópolgárnak ismét csak nem adatik meg a választás szabadsága.
Ez esetben viszont talán kijelenthetjük, ami viszont pártpolitikai szempontból rossz, az a nemzeti érdeket szolgálja: a döntés nyomán ugyanis megszűnt az a kockázat, hogy magyar–magyar verseny esetén kiütik egymást a Néppárt és az RMDSZ jelöltjei, egy erdélyi magyar képviselő tehát ott lesz Brüsszelben. Tőkés Fidesz-színekben történő indulása különben sem ellentétes a magyar kormánypárt nemzeti összetartozást hirdető politikájával, ugyanakkor jelzésértékű a temesvári forradalom hősének bevonása a szocialista baloldallal szemben folytatott küzdelemben.
Örömünnepet mindezek ellenére sem ülhetünk. Az ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy továbbra is három EP-képviselőnk dolgozik majd Brüsszelben: az ötszázalékos küszöb elérése vetélytárs nélkül sem lesz könnyű az RMDSZ-nek. És keserűen állapíthatjuk meg azt is: pártjaink ismét képtelenek voltak a közös fellépésre...