Értetlenül állok, hiszen eddig szinte biztos volt, hogy az egyik gyerek a Székely Mikó Kollégium tanulója lesz, a másik pedig a Váradi József-iskola Step by Step osztályába fog járni. Ez itt alternatívának számít, de nálunk, Svédországban nagyon hasonlít a hagyományos oktatásra. Mindkét iskolában érdeklődésükre közölték, hogy a kért osztályokat nem hagyták jóvá, így a hétfői versenyfutás (beiratkozási sorrend) fogja eldönteni, hogy a gyerek bekerül vagy nem a kért iskolába, és hogy vannak más iskolák, melyeket ,,meg kell menteni". Ugyanaz az igazgató, aki ezelőtt egy hónappal csak személyes jelentkezés alapján (háromszori sorban állás után) névsorokat írt, most tanácstalanul tárja szét a kezét, felelősségét a tanfelügyelőségre hárítva (Váradi József-iskola). A Székely Mikó Kollégiumban pedig kedvesen felajánlották, hogy esetleg a Nicolae Colan-iskolában is van hely, vagy akár az állomási iskolában.

Tehát a ,,megmentés" azokat az iskolákat szolgálja, ahol kevés a gyerek. Én alig fél éve tértem haza Svédországból, ahol tíz évet tanárként dolgoztam. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek az itthoni iskolarendszer működésén. Nagyon elszomorít az a gondolat, hogy a kommunizmus nyomait a legnehezebb a fejünkből törölni. Mert mi másról szól ez a mentalitás, hogy ha egy iskola — vagy több is — ,,túl jól működik", akkor nem biztatni és jutalmazni kell, hanem elvenni tőle osztályokat, helyeket, és odaadni annak az iskolának, mely már évek óta erőltetetten működik az adófizető polgárok pénzén.

Svédországban egy iskola, ha csak a nyomát is észreveszi a leépülésnek, érdekes programokat, alternatívákat ajánl gyerekeknek, szülőknek (az iskola, amelyben tanítok, szülők kérésére szakkörökkel gazdagította tevékenységét, pl. csillagászat). Az az iskolamenedzser pedig, aki fél éven keresztül nem tesz le a tanítás minőségét szolgáló javaslatokat, ötleteket és konkrét megvalósításokat, az leteheti a felmondását.

Itthon meg azok a szülők, gyerekek, akik nem jutnak be az ,,éjszakai műszak" után a kívánt iskolába, majd megmentik például az állomási iskolát, amelyet tanfelügyelők és igazgatók hada nem tudott (akart?) megmenteni éveken át. Nem túl nagy teher ez szülőknek és gyerekeknek? A tanfelügyelőség megmenti a „lepattant" iskolákat, de a harcba szülőket és gyerekeket küld.

És mit tesz erre a székely? A nagy korrupcióellenes kampány közepette ismerősöket, kiskapukat keres, ha meg nem, akkor beletörődik, és éjféltől sorban áll, hogy reggel nyolc órára bekerüljön legalább utolsónak az igazgató úrhoz felíratni a gyerekét. Közben szorong, nehogy a szomszéd már este tíz órától ott legyen. Remélem, még annyi gerince és humorérzéke marad, hogy mielőtt indul, éjfélkor egyet dudál a tanfelügyelők és igazgatók ablaka alatt, jelt adva, hogy elindult a csatába.

Vasvári Anna