Idős, mozgásképtelen asszonyt visznek a sepsiszentgyörgyi járóbeteg-gondozó lépcsőjén az alagsori rendelők irányából a kijárat felé. Aprócska, összeesett teremtés, lábát korosabb férfi fogja, karjánál pedig egy fiatalabb tartja.
Viszik, mint egy zsákot, s közben az ősz nő szótlanul néz, inkább a semmibe, környezetére alig kíváncsi. – Bírod? – kérdi egyik cipelője, mire a másik szikáran válaszol: Bírom. A sorban állók nem bámészkodhatnak hosszasan, mert gyorsan haladnak a beteg emberrel, és az sem lenne feltűnő, ha valaki keserűen felhorkanna: nincs ez így rendjén. Hiszen igaza lenne: mert miféle sors az, amikor előrehaladott korára ember ide jut, és ha már ebbe a helyzetbe került, nem méltányos, hogy úgy juthasson el orvoshoz, miként felcsavart szőnyeget hordanak ócskapiacra.
Nem jó megöregedni, nem jó megbetegedni, nem jó kiszolgáltatottnak lenni. Fura, sokak számára egyáltalán nem megnyugtató tényállás, de a cipelt asszonyhoz képest az idősek zöme mégis jobb helyzetben van egészségügyi ellátás tekintetében: még akkor is, ha a térség távoli falujából kell városi klinikára utazni; még akkor is, ha a szállítás nehezen megoldható és költséges; még akkor is, ha nincs meg az összes papír, és emiatt visszarendelik; még akkor is, ha olyan szakorvos vizsgálja, aki nem ért magyarul, és neki csak nyögvenyelve lehet elmagyarázni a panaszokat; illetve, még akkor is, ha valami miatt elmarad a vizsgálat. Mindezek persze joggal bánthatják a falun vagy akár városban élő időseket, akik kérdezhetik: ezt érdemlik egy ledolgozott élet után?
Barátom ismert egy előadót az egyetemen, aki gyakran mondogatta: az ember legnagyobb tőkéje az ideje, amivel rendelkezik, legértékesebb vagyontárgya pedig az egészsége. Szavait megőrizte emlékezetében, s bár nem tekintette alkalmi bölcselkedésnek, az idő múlásával érezte, már az is figyelemre méltó, ha egy tanár pusztán ennyi örökséget hagy maga után. A professzor, persze, más volt, mint a többi: mielőtt oktatni kezdett, rengeteget bolyongott és mindenféle térséget térképezett, így hát látni is megtanult, nem csak nézni. Azt már nem mondta – pedig biztosan tudta –, legjobb nem megbetegedni, nem érdemes apróságok miatt jajongani, a legádázabb körülmények között is szerencsés lenne értelemmel és bölcsességgel létezni, mert szellem és lélek egészsége egyben a test egészsége is...
Igazságfürkésző ember lévén, barátom bizonyosan megkérdezné egykori mesterétől, jó, jó, de mit mondana azoknak, akik, bár nem akarták, mégis megbetegedtek, kínlódnak, magukra maradtak bizonytalanságukkal? Mivel vigasztalná azt a cipelt asszonyt, aki csak úgy magatehetetlenül bámul a világba? A jó öreg, egyenes tartású, természettudományokban elmélyült professzor aligha tenne mást, mint hirtelen indulatában lehordaná az embertelen rendszert, s annak fenntartóit, majd részvéttel a cipelt, szenvedő asszonyhoz fordulna, megfogná csontos, alig tapintható kezét, szemébe nézne, és csendesen azt mondaná neki: Asszonyom, ez még így is élet. Töredék ugyan, már rég nem az, ami volt egykor, de még élet...
