A 870-es évekre vonatkoztatva Ibn Ruszta és Gardézi egyértelműen írja, hogy „a magyarok turk fajbeliek”, illetve „a magyar törökfajú nép”. A bizánci források, köztük Bíborbanszületett Konstantin De Ad­ministrando Imperio című művében csak turkokat, Turkiát emleget. Az arab krónikások a magyarokat szintén törököknek tartják. Az őstörténeti kutatások jelenlegi szintjén ez túlzásnak tűnik, de érthető, mert az utólag magyarnak mondott törzsszövetség társadalmi, politikai és katonai megszervezése törökös jellegű volt. Nem véletlenül tartja Vékony Gábor Árpádot és népét török nyelvűnek.
A régészeti kutatások alapján a magyar törzsek Volga–Káma vidéken élése az 5–9. század közöttre igazolható. A magyarság különböző származású törzsei már a 700-as évektől egymás szomszédságában éltek. Bizonyos török és iráni eredetű néprész nyelvi elmagyarosodása már a 700-as évek elején megkezdődik. A források alapján megállapítható, hogy a két magyar törzshöz – a Nyékhez és a Megyerhez – csatlakoznak a hasonló nyelvszerkezetű törzsek. A Kürtgyarmat törzs a többieknél korábban lép szövetségre a Volga vidékén élő két magyar törzzsel, elmagyarosodására is korábban kerül sor. Mándoki Kongur István bebizonyítja, hogy a Kürtgyarmat törzs Gyarmat részének neve iráni eredetű. A törzs másik része a török eredetű Kürt nevet viseli. Az említett három magyar nyelvű törzsünkhöz csatlakozik még négy, azoknál kisebb létszámú – a Don vidékén élő – török nyelvű törzs. Konstan­tin bizánci császár feljegyzi ezek nevét is: Tarján, Jenő, Kér és Keszi. Ezek öt-hat nemzedék alatt (egy nemzedék 25–28 év) a hasonló nyelvszerkezet és a sztyeppei népek életvitelének azonossága, a kultúrának és szokásoknak köszönhetően betagolódnak a magyar törzsszövetségbe. Hamar elmagyarosodik a Székely, a Varsány és a Tárkány törzs, valamennyi szintén török eredetű.
Próbálkozások történnek a törzsnevek idegen nyelvekből való megfejtésére, értelmezésére. Így például Karácsony János a székelyek nevét a szlovén nyelv „vágás” értelmű sjek szavából és a török -li képzőből származtatja. Azonban helyesebb Szádeczky Kardoss Lajos meglátása, aki azt állítja, a történelemben nincs példa arra, „hogy egy nép idegen nyelven nevezze magát”. Nem lehet véletlen, hogy – a 830-as évek második felében – György barát, amikor 836–838 táján bemutatja a magyaroknak a dunai bolgárok szövetségében vívott harcait a makedónok ellen, akkor őket türk, hun és ungrok néven emlegeti. Érthető György barát zavara, amikor egy népet háromféleképpen emleget. A 10. században György barát írását Symeon Logothetés folytatja. Arról van szó, hogy az említett harcokban három magyar törzs népe vesz részt. Nem véletlenül állítja László Gyula, hogy a hét törzs valójában hét rokon nép lehetett. Igen valószínű, hogy Álmos-Árpád népe, amint a különböző népnevek is mutatják: „nem egyazon népnek – a magyarnak – más és más neve, hanem valóban más népeket jelentenek, amelyek összeolvadásából keletkezett”.
A magyarság őstörténetét többen a honfoglalásig (895) számítják. A kutatók egy része e korszakba sorolja a 10. századot is, így a magyar őstörténeti kutatás az államalapításig tart (1000). Erdélyi István a magyar őstörténet felső határának a honfoglalás évtizedét javasolja. Lénye­gében, akár a honfoglalást, akár az államalapítást tartjuk határnak, erre az időre befejeződik az egységes magyar nép kialakulása.
Megállapítható, hogy a magyar nép többsége ázsiai hun-bolgár (és más török, mongol, iráni stb.) származású és részben uráli, de a magyar őstörténet-kutatás jórészt az uráli, az ugor őstörténet kutatására szűkült. Két nagyobb törzsünk, a Megyer és a Nyék népének magyar nyelve a honfoglalásig, illetve az államalapításig tartó etnogenezis során kialakult egységes nép, a törzsszövetség népének közös nyelve lesz. A nyelvészet, a régészet és a történettudomány lényegében eddig jórészt az említett két magyar törzs nyelvét, származását, őstörténetét kutatta, elhanyagolta nem magyar eredetű törzseink őstörténetét. Épp ezért alaposabban kellene kutatni török eredetű törzseink őstörténetét, de a csatlakozott hun-bolgár eredetű székelységét, a kavarokét, a kunokét, a jászokét, a blakokét is. Úgy véljük: nincs értelme azt vitatni, hogy a magyarság finnugor-e vagy sem. Nyelvünk jórészt finnugor, uráli, míg a genetikai örökség és kultúra nagyobb része ótörök. A szakmunkák egy része emlegeti ugyan a török kultúrát és szókincset, de magyar–török együttélésről, kölcsönhatásról beszél. Akadnak olyanok is, akik kijelentik, hogy a magyar nyelvnek nincs köze a finnugorhoz. Egy irányzat a magyarság egészét a török népektől származtatja, mások egyre nagyobb számban hirdetik a több ezer éves Kárpát-medencei őshonosságot. Ahogy a sorozat bevezető részében már említettem, a részigazságok mozaikjából rakható össze a magyar őstörténet. Az alap a török népek genetikai anyaga és a török nyelvek, valamint a magyar nyelv szerkezetének felépítése elősegítette a különböző törzsek nyelvi egybeolvadását. László Gyula Pais Dezsőre és Bárczi Géza megfigyelésére hivatkozva úgy vélte, hogy „a források és nyelvemlékek szerint is a 10. században kétnyelvű volt a magyarság”.
A magyar etnogenezis folyamatában döntő időszak a 700-as évektől számított 200 év, amikor a különböző életmódú, kultúrájú törzsek népeiből még a honfoglalás előtt kialakult az egységes, a mi-tudattal rendelkező törzsszövetség, amelynek különböző eredetű népei nyelvileg is megértették egymást. A magyarság török törzsei és a csatlakozott néptöredékek az államalapításig terjedő háromszáz év alatt nemcsak kultúrában, de nyelvileg is egységessé válnak. A honfoglalás előtt csatlakozó török eredetű néptöredékek, a hun-bolgár székelyek, a kavarok, valamint a honfoglalás után magyarok közé betelepedő kunok, jászok stb. szintén részesei a magyarság sokrétű népi kultúrájának és nyelvének.

Vége