Mosolyogva, mintha a színház előcsarnokában lennénk két felvonás szünetében, és valamelyik színész játékáról kérne véleményt, panaszai sorolása után kérdezé: Na, mondd meg, Lajika, te okos ember vagy, mi lehet velem? Azt hiszem, akkor már nemcsak mi, kívülállók, de ő is tudta, „mi lehet vele”. Pályája során elég hasonló esetet látott, és a látogatók számának megnövekedését sem tarthatta véletlennek. Hiszen ha valaki okos orvos, ő ugyancsak az volt.
Erdély délkeleti csücskében, a Székely­földdel határos Brassóban látta meg a napvilágot 1927. augusztus 4-én. Csia Pál református lelkész keresztelte, majd 1939 májusában megkonfirmálta, és ugyancsak ő 1953. július 21-én megeskette abban a gyönyörű református templomban, amelyet aztán egy évtizeddel később a város nacionál-kommunista vezetősége lebontatott, hogy „bővíteni tudja a mellette lévő szállodát”.
Édesapja, Botos Elek tisztviselő Bölön­ből, édesanyja, Bordás Julianna varrónő Sepsimagyarósról származott. Elsősorban a taníttatására fordítottak nagy gondot, mindig keresve a legjobb tanulási lehetőségeket az akkori zavaros időkben. Így elemi és középiskoláit a brassói Zárdában, a Református Kereskedelmi Líceumban, a marosvásárhelyi Állami Magyar Leánygimnáziumban, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Fiú és Leány Főgimnáziumban járta, s végül a brassói Római Katolikus Fiú Főgimná­ziumban végezte, ahol 1947-ben érettségizett. E dél-erdélyi lányka ennyi új várossal, iskolával, tanárokkal, osztálytársakkal ismerkedve mindig jól tanult, és kedvességével kivívta tanárai, osztálytársai szeretetét.
Az egyetemet még a kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre helyezett orvosi karán kezdte, majd ugyanabban a városban, ugyanabban az épületben az Orvosi és Gyógyszerészeti Felsőfokú Inté­zet hallgatójaként végezte minden orvossá avatás és doktori cím nélkül. Kiváló eredménnyel végzett, úgyannyira, hogy a belgyógyászat vezetője, dr. Dóczy Pál professzor biztatta is a klinikai pályával, de ő ehelyett férjhez ment Szőts Dániel orvoskollégájához, és mindketten Gyimesfelsőlokra mentek dolgozni. Tehát az egyetemi karrier, a városi életforma helyett inkább a családi élet meghittségét, melegét választotta, még ha munkahelye a nagyobb városoktól nagyon messze is esett. Ez jellemezte egyébként egész életében: a család szeretete, annak összetartása, rendezése, a feleség és a családanya szerepének betöltése. Két gyermeknek adott életet.
1953. szeptember 1. és 1955. február 1. között Gyimesfelsőlokon mintegy ezer tanulót magában foglaló szakiskolában iskolaorvos. Innen aztán férjét követve Csíksze­redába költözött. A járóbeteg-rendelő gyermekosztályán kapott alorvosi állást. Szabad idejében bejárt a kórház gyermekosztályára, és rendszeresen részt vállalt a gyermekgyógyászati ügyeletből is. Állandóan tanult a szakkönyvekből, és mindig részt vett a különböző továbbképzőkön.
1959. november elsejétől családjával Sep­si­szentgyörgyre költözött, ahol továbbra is mint alorvos dolgozott a járóbeteg-rendelőben. 1963. november másodikán Maros­vásárhelyen letette a gyermekgyógyászati szak­vizsgát. A munkahelyét továbbra is meg­tartja 1968. június 30-i nyugdíjaztatásáig.
Szakorvosként folyamatosan képezte magát, kifinomult diagnosztikai érzékről tett tanúbizonyságot. A magas képzettségű osztályvezető főorvossal és az ott dolgozó, ugyancsak jól képzett kollégákkal kapcsolata szoros, részt vesz a kórházi ügyeletben. Tudományos felmérést végzett és dolgozatot írt a heveny reumás betegek területi gyakoriságáról, kezelési eredményeiről, illetve a visszaesések megelőzéséről. A Kovásznán tartott kardiológiai szimpóziumokon rendszeresen dolgozatokkal vett részt. Munkál­ko­dásában mindig betartotta a hippokratészi esküt, az orvosetikai szabályokat, a szegényebb sorsúaktól sohasem fogadott el egyet­len lej paraszolvenciát sem. Élete végéig ez az orvosi és emberi magatartás jellemezte. 1977-ben Orvos-egészségügyi munka díjat kap, 1979-ben a Munkaérme (Medalia muncii) kitüntetésben részesült.
Vonzotta a zene, az irodalom, a képzőművészet, könyvtára 2500-nál több kötetet számlált, sok értékes festmény, grafika díszítette otthonát.
Gondolkodása éles és világos volt, ami nemcsak a szakmájában, hanem a mindennapokban is tündöklően érvényesült. Orvosi szakmájának művelése mellett – szabad idejében – egy másik szenvedélyének, a kertészkedésnek is hódolt. Szenvedélyesen sze­rette a virágokat, de ezek mellett megtermelte a család számára szükséges zöldséget is. S ha mindezek után még maradt ideje, azt kézimunkával töltötte ki. Élete az egykori erdélyi nagyasszonyokéhoz hasonlítható, és sok mai lány vagy fiatalasszony számára példa lehetne.
Nyugdíjaztatása után, betegsége kezdetéig a Máltai Szeretetszolgálat rendelőjében rendelt.
Két gyermeke közül dr. Szőts Tünde Ma­gya­rországon orvos, fia, ifj. Szőts Dániel Sep­si­szentgyörgyön zenetanár. Férje, dr. vitéz Szőts Dániel évtizedeken át a Sanepid (Köjál) igazgatója volt, mint egykori leventekatona részt vett az Úz-völgyi harcokban.
1995. június másodikán, életének hatvannyolcadik évében ragadta el körünkből gyilkos betegsége, a rák.