Bálint Gábor Szentkatolnán született 1844. március 4-én. Bécsben, majd Pesten tanult jogot, közben a keleti akadémián perzsa és arab nyelvvel is foglalkozott.
A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával 1869-től 1874-ig Kazánban és Mongóliában tanulmányozta a mongol és mandzsu nyelveket. 1874-ben hazatért, hogy gyűjteményét feldolgozza. 1875-ben a budapesti egyetemen oktatott magántanárként. 1879-ben Törökországban állami szolgálatba lépett, 1877–90-ben Athénban arab és török nyelvet tanított. 1891-ben hazatért. 1895–96-ban részt vett Széchenyi Béla ázsiai expedíciójában. 1897-től 1912-ig, nyugdíjazásáig a kolozsvári egyetemen az ural-altaji összehasonlító nyelvészet tanára. Az eszperantó nyelv terjesztésének magyarországi úttörője, 1897-ben a kolozsvári egyetemen eszperantó nyelvtanfolyamot tartott. Munkái közül jelentősek kazáni tatár nyelvtanulmányai, a mandzsu és a burját-mongol nyelvjárásról szóló értekezései. A magyar-mongol nyelvrokonságról (1877) és a magyar őstörténetről azonban zavaros és kalandos elméletekhez ragaszkodott. Fontosabb művei: Kazáni-tatár nyelvtanulmányok (I–III. füzet, Budapest, 1875–77); Kabard nyelvtan (Kolozsvár, 1900); A honfoglalás revíziója (Kolozsvár, 1901). A nyelvész, egyetemi tanár Temesváron hunyt el 1913. május 26-án.
(Kuti Márta nyomán)
