Persze, ezért a helyzetért maguk az irodalom szereplői, az alkotók, közvetítők és feldolgozók is felelősek. Úgy tűnt a rendszerváltáskor, a demokratikus intézmények kialakulása időszakában, hogy képviseleti szerepétől meg is válhat irodalmunk, ennek ilyen-olyan mértékben magam is hangot adtam. Azóta az országos és európai viszonyok és trendek ráébresztettek: az irodalom nyelvi kötődései révén nemhogy lehagyhatná történelmi és nemzeti ,,érdekeltségeit", de még inkább meg kell erősítenie azokat.

Mindenesetre a kortárs magyar irodalom — de egy leszűkítéssel élve hozzátehetem: az erdélyi magyar is — visszaszorulása és visszaszorítása aggodalomra ad okot, de az is igaz, hogy már Ady és a Nyugat első nemzedékének irodalmi modernsége is távol áll a mai olvasóközönség fiatal rétegétől, nem is beszélve a korábbi korok klasszikusaival szembeni idegenkedésétől. Mindezzel szembetalálják magukat az irodalom közvetítői azáltal, ahogy például a diák közönnyel fogadja klasszikusainkat, sőt, esetenként megkérdőjelezi olvasásuk értelmét is.

Különben hasonló gondokat fogalmazott meg Németh László közel negyven évvel ezelőtt Az én katedrám című, magyar irodalomtörténeti széttekintéséhez írt előszavában. ,,De ma, amikor régibb irodalmunk egyre inkább kicsúszik a közönség tudatából — írta —, s az ifjúság irodalomszeretete is néhány, modernnek tartott költő ismeretére, emlegetésére zsugorodik, tán nem lesz fölösleges az emlékeztetés, hogy ez az irodalom mit jelentett egy korábbi nemzedék írójának, s hite szerint milyen kohéziós erőt, hovatartozást szívhatnának belőle ezután is egy lazuló nemzet szétgurulóban levő atomjai." Igaz, mostanában annyival előbbre állnánk, hogy ha például a mai költő olvasóra talál, abban az esetben fiatal olvasója klasszikusainkkal is kapcsolatba kerül akarva-akaratlan, köszönhetően a mai, az utómodern jegyében születő versben általánosan alkalmazott átjárhatóságnak és travesztiának, azáltal tehát, amint érvényre jut az átírás elve. S ilyképp miért ne engedhetnők meg azt a feltevést, hogy a mai fiatal olvasó éppen az újabb nemzedékek verseit olvassa szívesebben. Ha pedig így van, akkor jó esetben a kortárs fiatalok által művelt irodalom is szolgálhatja a Németh László által fontosnak tartott kohéziós erőt mint irodalmunk történelmileg kialakult egyik legfőbb funkcióját, mondjuk Zrínyi Miklóstól Illyés Gyuláig.

Ebből következően például a nemzeti gondolat a kortárs fiatal magyar irodalomban nem deklaratíve, közvetlen módon nyilvánul meg tehát, hanem mindenekelőtt a nemzeti kulturális örökséghez való változatos kapcsolódásban. Az utómodern irányzat, illetve korszellem nem látványos szakításokat produkál, mint ahogy a modernek tették jó száz évvel ezelőtt fellépve — Adytól Kassákig például —, vagy amint Petőfi hajtotta végre népies stílusforradalmát a szalonköltészettel szemben, hanem különféle alkotói technikák és eljárások nyomán megeleveníti az elmúlt korok irodalmát és kultúrkörnyezetét, de oly módon, hogy ezt a képet a mai életérzés és létszemlélet formálja immár. Korok, életérzések, stílusok közötti átjárás zajlik a mai irodalmi művek nagy részében, ami valamelyest azt a tételt igazolja, amit egy amerikai irodalomtudós, Allen Tate fogalmazott meg sarkítva, mely szerint a múlt irodalma a jelen irodalmában él és sehol másutt.