Mert csakugyan szörnyű nagy volt a csizma: a szára hátul meg volt hasítva, a lábfőre rozsdás sarkantyút kötött valamikor a gazdája. Lacika apja így magyarázta a csizma eredetét:
– Ez valami fullajtáré lehetett valamikor száz év előtt! Mert tudjátok meg, hogy a régi világban fullajtár futott a nagyúri fogat előtt, s hogy tyúkszeme ne fájjon, ilyen nagy csizmát kapott.
– Nagy lehetett ám, édesapám, ugye, még az a csizmadia is, aki varrta – vélte Lackó.
– Eredj, te golyhó, az csak olyan volt, mint a többi.
– Jaj, be szeretném felhúzni a lábamra!
– Meg ne próbáld valahogy – inté az apja –, mert olyan bolond csizma az, hogy ha felhúzod, világnak szalad veled.
De Lackó engedetlen gyerek volt, most már csak azért is kedve szottyant a nagy csizmát felpróbálni; csak az alkalomra várt, amikor nem veszik észre.
Fölöltötte huszáros dolmánykáját, amit Nagyváradon vett az apja, fejébe nyomta tollas kalpagját, felkötötte bádogkardját, de nem felejtette el szerencsére a kürtöt sem, s most már elő, nagy csizmák… beléjök bújt nyakig. Hirtelen felugrott paripájára, s gyű!… a ló, vagy inkább a csizma, vágtatni kezdett alatta, mint a villám.
Lackó szeme megcsillant: hej, huj, gyöngyélet ez! Száguldani hegyen, völgyön, falun és városon. S aki csak látja, mind bámulva nézi: ni, miféle vitéz ez?
Az iskolás gyerekek irigykedve állnak meg az utcán. A katona, aki ott járkál a sárga-fekete faköpönyeg mellett, tisztelgésre emeli a fegyverét.
Hát nem nagy gyönyörűség ez? Mindig ezt óhajtotta álmában is!
Trará! Kürtjét megfújja, s annak a hangja betölti a völgyeket, ő csak vágtat, egyre vágtat… porzik az út nyomában.
Kíváncsi népek utánaszaladnak a csodálatos kis huszárnak; kéményseprő létrával, gavallér vasparipán, Bodri kutya nyúlkergető sebességgel, de még csak meg sem közelítik.
Lackó vissza-visszanézett, és jóízűt nevetett rajtok. Hanem derűre ború, nem sokáig tarthatott a jókedve, estére egy erdőbe ért. A kis huszár szíve összeszorult. Az éj leereszkedett csöndesen, s az erdő rémei susogtak a lombok között. Egyedül volt, megremegett. A fáradtság is erőt vett rajta (bezzeg jó volna most otthon, a mama puha ágyában feküdni), de az óriás csizma nem eresztette, nyargalt vele lélekszakadtig egyre odább, odább. A nagy vitézség oda lyukadt ki, hogy sírni kezdett. Maradna már, de futni kell, pihenni nem lehet.
– Hahó! Hahó! – kiáltja, de senki sem felel; csak a bagoly huhog rémesen.
Fut, fut, de végre nagyot zökken… Hopp, egy semlyékes^* érhez ért. A nagy csizmák besüppednek.
„Hála istennek, megállottam” – gondolja magában, és próbálja a lábát kihúzni. De sehogy se sikerült neki. Kétségbeesve fújt bele kürtjébe: hátha meghallaná valaki! Hátha emberek laknak közelben. Trará! Trará! Mégis csak ügyeskedett, vergődött Lackó, hogy nagy üggyel-bajjal kihúzta lábát a csizmákból, egyiket a másik után. De mit használt, ha már most ő kezdett süllyedni az iszapban folyton alább, mintha el akarná a sár nyelni. László vitéz imádkozni kezdett:
– Már csak az istenke menthet meg engem.
S a jó Isten csakugyan küld segítséget azoknak, akik hozzá fordulnak. Két ragyogó csillag fénye gyúlt ki a kormos éjben, egyre közelegve.
Hej, nem is csillag az, de két lámpás! Többet ér most két lámpás két csillagnál. Mert a két lámpással az erdőcsősz és a felesége jött, akik kihúzták Lackót a hínárból, tisztára fürdették a kútnál, aztán hazavitték a szüleihez. Képzelem, hogy volt otthon „nemulass”.
A nagy csizmák bent maradtak az iszapban, és ott elpusztultak örökre. Pedig kár értük, mert ezek a mostani csizmadiák nem tudnak többé ilyen maguktól száguldó lábbelit készíteni.

^* semlyékes – süppedékes, ingoványos, vizenyős