Mikor lesz vizünk, hogy emberi körülmények között tisztálkodhassunk, az állatok itatása miatt pedig ne kelljen messzire menni? A kérdésre pedig nehéz válaszolni. Azért akad a faluban jó hír is: táncot tanulnak a fiatalok, felújítják a néhány éve átadott feredőt, s arra is van remény, hogy pár év múlva gyógyközpont létesüljön pályázatok révén. És akkor az asztaliteniszben elért eredményeikről még egy szót sem szóltunk...

Nincs víz, rossz az út
Ahogy kiszállunk a személygépkocsiból, máris megszólítanak.  – Újságíró úr, mondja, ezt a port hogy lehetne leírni? – kérdi az idősödő férfi, s mutat az elhaladó személygépkocsi által felvert fellegre. Idős Pál János – mert hozzá van szerencsénk – azt mondja: Barót polgármesterei közül talán az első kettő, Demeter János és Kese Jenő volt az, aki nem ígért nekik jó utat és vezetékes vizet, ám a többi, Albert Dénes, Nagy István és most Lázár-Kiss Barna András is, mind igen – ám a szép szavakból soha semmi nem lett. „A polgármestereknek csak akkor kellünk, amikor kampány van, olyankor ígérnek fűt-fát, majd ha pozícióba kerülnek, hallgatnak, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Mi is fizetünk adót, abból nekünk nem jut, abból nem lehet pályázni? Nézze meg ezt az utat: éles kaviccsal hintették tele, ha az ember biciklivel jár, gyakran kell vulkanizáltatni, de az autók kerekei is olyanok, mintha esztergapadon mentek volna keresztül. A vízről pedig nem is érdemes beszélni – ejsze, én meg sem érem, hogy bevezessék, s normális körülmények közt főzhessünk, mosakodhassunk” – ecseteli.
Felháboro­dot­tak­kal és csüggedőkkel találkozunk kicsit később Pethő Mihályék kapujában is. Pethő Ferenc és Gál Melinda a víz hiányát teszi szóvá. Mint mondják, tavaly nyáron a nagy száraz­ságban fel-feljárt a város tűzoltókocsija, s hozott vizet, de utánamenni, hordókban, kaniszterekben vinni, majd otthon a tárolásával vesződni olyan időket idéztek, amire talán a leg­öregebbek sem emlékeztek. Megsínylették a felnőttek és gyermekek – nem „pocsékoltak”, egymást követték a fürdővízben – és az állatok is. Volt, hogy a néhány napos állott vizet az állatok nem itták meg, ezért a gazdák kénytelenek voltak autójukba ülni, s drága üzemanyagot fogyasztva a távolból hozni az éltető nedűt. Azt állítják, ha mihamarabb nem vezetik be a vizet – ötletük is van: ott a Darázs-forrás, hozama elegendő, hozzák már be a faluba, mondják –, nagy baj lesz, hiszen évről évre csak romlik, egyre akutabb a helyzet.
Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András azt mondja, a felsőrákosiak valamit félreértettek, kampányban mondottaiba belemagyaráztak, mert ő sosem ígért mást, mint azt, hogy a faluban víz akkor lesz, ha pályázni tudnak rá – a város költségvetése nem bírja meg a saját erőből történő beruházást. Nemrég felmerült, talán köztes megoldást jelenthetne, ha nem a Darázs-forrásból vinnék a vizet, hanem a városi hálózatot a Technika-teleptől meghosszabbítanák. Utánaszámoltak, s kiderült, nem sokat spórolnának, hiszen a Techni­káról a vizet nem lehet egyszerűen tovább engedve eljuttatni a faluig, hanem pumpálni kellene, azaz csak el kell készíteni a víztároló medencéket, s a többi, rendszert kiszolgáló felszerelést is be kell szerezni. Elvetették hát az ötletet, s nagyon valószínű, idén is a tűzoltókocsi fogja hordani a vizet Felsőrákosra. „Lakossági fórumot is tartottam Felsőrákoson, s akkor sem tudtam mást mondani, csak hogy EU-s vagy kormánysegítséggel lehet a kérdést megoldani. Tudom, ismerem a bajukat, de nincs és nem is lesz annyi pénzünk, hogy mi azt megoldhassuk” – állítja a városvezető.
Az utak viszonylagos rendezésének azonban megvan az esélye: idén még az aszfaltot nagyon rég nem látott út marad, ám jövő esztendőben kiszorítanak a költségvetésből annyit, hogy bár egy sávon – középre – burkolat kerüljön. Azért kerül középre – magyarázta a polgármester –, mert ha akad pénz vízvezetésre, a munkát nem szeretné azzal kezdeni, hogy a frissen lerakott aszfaltot feltöri – hadd maradjon szabadon a hely a csövek lerakásához.

A tánc öröme
Pál Levente sepsiszentgyörgyi, de édesapja révén felsőrákosi, a falut pedig mindig közel érezte magához, ezért nem bánja, amiért a sors úgy hozta, hogy most itt lakik. Az elmúlt években táncolt a Háromszék Táncegyüttesben, neje, Éva, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együt­tes tagja volt, majd közösen Székelyudvarhelyen ropták, s közben már oktattak. Most, a családalapítás után a táncolásról lemondtak, de a tanítás megmaradt; még Csíkszeredáig, sőt, Gyer­gyóig is eljárnak oktatni. Felsőrákoson Kotecz Attila tanácstag felkérésére vállalták ideiglenes jelleggel a foglalkozást. Felté­telük csak az volt, hogy legyen elegendő érdeklődő elődeink tánca iránt. Nem csalatkoztak, annyian jöttek, hogy két csoportra kellett osztani őket: a kisebbek, az I–IV. osztályosok húsznál is többen, a nagyobbak, az V–XII. osztályosok pedig bő tucatnyian. A kisebbeknek az egyszerűbb moldvai táncot tanítják – fő, hogy a ritmus „másszon be” a fülekbe és a lélekbe –, a nagyobbak, a némi tapasztalattal rendelkezők már vajdaszentiványit tanulnak. „Azt tapasztaltam, a falusi gyermekek sokkal tanulékonyabbak, és könnyebb velük dolgozni, mint a városiakkal. Ebben minden bizonnyal szerepet játszik az is, hogy a számítógépek és a gépzene még nincs annyira elérhető közelségben számukra, és fogékonyabbak a jóra. Ősztől foglalkozom velük, de a kosaras bálon már meglehetősen színvonalas táncot mutattak be. Büszke is vagyok rájuk” – mondotta a fiatalember.
Szóba kerül, miként lehet az, hogy a népviseletéről ismert falu nem sajátos néptáncot, hanem egy polgári gyökerűt, a gólyát mondja magáénak. Pál Levente szerint ez nem mindig volt így, mert Jánosi József egyik könyvében leírja a Rózsás csárdást és egy botforgatós táncot is. Ezek feltámasztását korabeli felvétel nélkül meglehetősen körülményesnek mondja: hiába van meg a lépések sorozata, ha a stílus és a temperamentum nem ismert – már nem az lenne, amit valaha ismertek e tájon.

Meg kell újítani a feredőt
Bő két éve, 2011 augusztusának végén adták át a közbirtokosság által létesített, a felsőrákosi határban a Nádasi vendégház közelében található feredőt. Az eseményre több száz erdővidéki volt kíváncsi, így nem meglepő, az elmúlt esztendők során népszerű lett a reumatikus fájdalmak, idegrendszeri betegségek, nőgyógyászati bántalmak, légúti fertőzések és bőrbetegségek kezelésére is alkalmas fürdő. Tavaly ősszel a gerendák nem tudtak ellenállni a föld nyomásának, s helyenként beszakadtak. Andorkó Ferenc közbirtokossági elnök azt mondja, számított rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a baj, de tudja, mit kell tennie, s kevés pénzből kijavítható lesz a kár, a fürdőidény emiatt nem rövidül meg. „Amikor készült, sokan és sokat dolgoztunk rajta, de tudtuk, nem lesz tökéletes, hamarosan javítanunk kell. Annak örvendtünk, hogy elkészült. És örvendett még az a több száz, talán több ezer ember, aki azóta megmártózott a mindenféle nyavalya kezelésére alkalmas vízben” – mondotta Andor­kó. A közbirtokosságnak tervei vannak a feredővel és a vendégházzal. Azt szeretnék, ha pályázati pénzből tovább fejleszthethetnék, s nyártól őszig kis, mindenféle engedéllyel rendelkező és orvosilag elismert gyógyfürdőt működtethetnének, télen a vadászokat fogadnák. Az idei esztendőt a tervezés és a felkészülés évének szánják, a munka dereka 2015-re vár.

A falu sportja: az asztalitenisz
Felsőrákoson ma már a legnépszerűbb és a legkiemelkedőbb eredményeket az asztalitenisz hozza. Az első versenyek megszervezésének időpontja a régmúlt homályába vész: annyi bizonyos csak, amikor ifj. Molnár József középiskolás volt, már hagyománya volt a sport­nak a faluban – és ennek már harmincöt esztendeje. „Még Ilyés Béla volt a tornatanár, amikor engem, a második helyezettet – az első egy mérnök volt, aki egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott elmenni – küldtek Medgi­diára az országos bajnokságra. Akkoriban jó csapatot alkottunk Pethő Misivel, Boros Sanyival, Székely Lászlóval és Noda Sándorral együtt” – mondja a középkorú, de igencsak fiatalos sportember. Az erdővidéki asztalitenisz-versenyek elindításáért is – ma már Barót és Bölön is asztalhoz hívja a sportág iránt elkötelezetteket – az említett „ötös” a felelős. Nem könnyű ma versenyt szervezni, de lelkesedésből nincs hiány, vállalják a támogatók keresését, a kínálmáció és az ebéd előkészítését s a fűtés biztosítását. Mellettük áll a falu közössége: a baróti tanács támogatja versenyüket, Noda György, Rácz Gábor és Székely László vállalkozó segít a költségek előteremtésében, a közbirtokosság pedig a körülmények javításához járul hozzá: tavaly asztalt vettek számukra.
Az idei asztalitenisz-verseny a hónap első napjaiban zajlott le. Har­mincegyen neveztek, két korcsoportba osztva – ötven év alatt és felett – küzdöttek. Mindkét kategóriát a helybeli idős Pethő Mihály nyerte. Hogyan lehetséges ez? Felsőrákos az egyetlen hely a megyében, ahol megengedik, hogy az idősebbek „visszafiatalodjanak”, s az ötven év alattiakkal is megmérkőzzenek. Pethő Mihály az elmúlt évtizedekben valószínűleg mindent megnyert, amit a megyében meg lehetett nyerni, sőt, országos szinten is az első háromszázban jegyzik. Pedig nem is edz olyan sokat, mindössze hetente egyszer jár Barótra ütögetni, de amit évtizedekkel ezelőtt megtanult, ma is működik. „Nem hiszem, hogy én már tanítható lennék; nem tudom én már másként tartani az ütőt vagy másképpen oldani meg a helyzeteket. Az első háromszázban vagyok, mert ha tehetem, nem hagyok ki versenyt, s küzdeni még jól tudok” – mondja.
Pethőéknél a fia, ifjabb Mihály viszi tovább a családi hagyományt. Ő talán édesapjánál tehetségesebb – nemrég az amatőr verseny székelyudvarhelyi kiírását meg is nyerte –, ám elfoglaltsága miatt kevesebb időt tud a sportolásra szánni, így a ranglistán jóval hátrább áll. Talán nem kerül olyan előkelő helyre, mint édesapja, de mivel őt is „megfertőzte” az asztalitenisz bacilusa, minden bizonnyal még hosszú időre lesz, ki megszervezze a felsőrákosi versenyeket, ha a nemzedékkel idősebbek visszavonultak már.