Így, kikeletkor, amikor ragyogóan süt a nap, szerelmes szólamokat dalolnak egymásnak az énekesmadarak, káricsolnak a tyúkok a szomszéd udvarán, mindent beborít az ébredés, az új élet teremtésének vágya, megpezsdül az emberben is a vér, kikívánkozik a természetbe, a napsütésbe, beleborzong a tavasz nagyszerű csodájába.
Az újságok tele vannak megszépült városunk közelgő névnapját ünneplő hírekkel, a nagyszerű előadások, koncertek beharangozásával, a meghívott művészek nevével. Ez mind örömteli, nagyszerű dolog, de vagyunk jó páran, akik szomorkodva olvassuk mindezeket, hisz mozgáskorlátozottak lévén szinte vagy teljesen lehetetlen számunkra a színhelyek megközelítése. Eltelt a színházi évadnak több mint a fele, és nagy színházrajongó létemre még egyetlen előadásra sem tudtam elmenni a műtött lábam miatt. Még mindig csak segédeszközökkel tudok járni, lépcsőt mászni pedig igen-igen megerőltető, szinte lehetetlen feladat számomra.
Ugyancsak óriási gondot jelentenek nekem – és sorstársaimnak – a járóbeteg-gondozó lépcsői, hisz a legtöbb rendelő, ahova el kell jutnom (ortopédia, sebészet) vagy az alagsorban, vagy az emeleten van.
Mindezeket nem lehet csak egy kézlegyintéssel elintézni. Üljenek csak otthon, örvendjenek, hogy legalább a vécére ki tudnak menni, el tudják látni magukat, nem szorulnak segítségre. Igenis rászorulunk, még otthon is, hát még, ha el kell menni valahová!
Azért, mert – önhibánkon kívül – ebbe a helyzetbe jutottunk, még mi is szeretnénk kikapcsolódni, eljárni a színházba, emberek közé, mert már elegünk van a tévéből, és maholnap olvasni sincs türelmünk. Egyre nehezebb elviselni a bezártságot, kiszolgáltatottságot.
Megoldást kellene végre találni a színháznál, járóbeteg-gondozónál, hogy a mozgássérültek is gond nélkül megközelíthessék orvosukat, megnézhessenek egy-egy gondűző, minden rosszat feledtetni képes előadást. Mi is éhezünk a szépre, a jóra, és szeretnénk kitörni a hétköznapok monoton szürkeségéből. Nem szabad leírni minket: ugyanazok vagyunk most is, mint a betegségünk előtt, ugyanazok a vágyaink is, csak rengeteg akadály tornyosul a megvalósításuk elé.
Kérem – magam és sorstársaim nevében – városatyáinkat, tervezőinket: ha a régi épületekben lehetetlen megoldani, legalább az újak építésénél, tervezésénél gondoljanak ránk is. Ne csak szép, megható szólamok szintjéig jusson el a megváltozott körülmények között élőkről való gondoskodás, hanem legyen kézzel fogható bizonyítéka is annak, hogy valóban úgy gondolják az esélyegyenlőséget, ahogy mondják.
Elnézést a keményebb hangért, nincs szándékomban senkit sem megbántani, csak ezen a gyönyörű tavaszi napon hangot kellett adnom a bennem feltörni vágyó segélykiáltásnak, hátha a madarak dalával együtt megértő fülekre, lelkekre talál.
BÍRÓ MIKLÓSNÉ TOMPA ENIKŐ, Sepsiszentgyörgy
