A marosvásárhelyi székely szabadság napja és Erdély idei március idusa után tiszta szívvel mondhatjuk, nem, nem veszítettük el ezt a csatát. A Postarét és az azt követő végigvonulás Marosvásárhely járdáin harcunk egy állomása volt.
Fő jellemzője nemzeti méltóságunk, meg tudtuk mutatni újra, hogy vagyunk, és igenis, igényt tartunk az autonómiára, az önrendelkezésre, a minden népnek kijáró emberi jogokra. Megmutattuk, még akkor is, ha az ország, mely megtagadja tőlünk alapvető emberi jogunkat, s ezáltal Európa szégyenkalodáját teremti részünkre, azt a taktikát választotta, hogy uszít ellenünk. Alantas eszközökkel, hazugsággal, saját népe félrevezetésével, s közvetve: saját népe lealacsonyítani akarásával uszít ellenünk. Hogy a teljes sajtót a gyűlölködés eszközévé, szószólójává alacsonyítják. Hazugsággal, félretájékoztatással, alantas eszmék propagálásával.
Március 10-ét s 15-ét a méltóság szelleme lengte be. A mi nemzeti méltóságunk szelleme. Hogy egy tüntetésen jelszavakat skandálunk? Talán természetes ez. Hiszen tudtul kell adnunk akaratunkat. A legtöbbször elhangzott kiáltás ez volt: Autonómiát! Autonómiát a Székelyföldnek! Így. A másik gyakori kiáltás ez volt: Itthon vagyunk!
Hát hol lennénk máshol, ha nem itthon? Ez a hazánk. S ragaszkodunk hozzá. Hát bűn ez? Az ő bűnük, hogy ezt elhallgatják!
Sorrendben a harmadik leggyakoribb kiáltás: Vesszen Trianon! Vesszen a világtörténelem talán legigazságtalanabb diktátuma, vesszen, amiért visszafelé fordította a történelem útját, elhintette a Kárpát-medencében a gyűlölet magvait, megfosztotta az itt élő népek egy részét, a mi népünket a történelmi egyenjogúságtól, a székelységet sok évszázados autonómiájától, s amiért a magyarságot bűnös nemzetté minősítette, irtóhadjáratot indítva népünk ellen. Hát ne vesszen ez a szellem? Ha még az általa biztosított jogainkat is folyamatosan megtagadják tőlünk… Vesszen hát Trianon szégyene. S legalább az ott írásban foglaltakat tartsák be. A Gyulafehérváron megfogadottakat tartsák be! Ezt bezzeg nem emlegeti a román sajtó uszító hadjárata, hogy ígéretükből és kötelezettségeikből semmit be nem tartanak!
A Székelyföld nem Románia! kiáltás is szimbolikus. Azt jelenti: A Székelyföld nem román gyarmat. Semmi többet. Csupán ennyit. Jövőben így kell skandálni, ifjak! Nem vagyunk román gyarmat! Egyenlő jogokat követelünk magunknak szülőföldünkön!
S mert a román sajtóban hisztériahadjárat folyik ellenünk – az ő gyengeségük vagy erőfitogtatásuk –, téves azt a következtetést levonni, hogy csatát veszítettünk volna. Egy harcnak, küzdelemnek vannak állomásai. Vannak ütközetei. S aki meghátrál, aki feladja, az veszíti el a küzdelmet.
2014 Marosvásárhelye azt bizonyítja, hogy nem adtuk fel a harcot. Hogy a gyűlöletszítás eszközét vetették be, és nem a tisztességes megbékélést, nem jelenti: íme, fölibénk kerekedtek. Tudomásul kellene végre venni a tényt, hogy van itt egy nép, egy nemzetrész, mely élni akar, mely szereti a szülőföljét, s ha hatalmi dölyf, hatalmi butaság azt vágja a szemébe, hogy ezért szélsőséges, még nem jelent csatanyerést.
Legyünk büszkék, hogy van egy fiatalságunk, amely – ha pillanatnyilag nem is elég józanul, nem is elég méltóságosan, enyhe túlhevességgel, de – harcol a jogainkért. Nem megbélyegezni kell őket, hanem segíteni, józanságra, nemzeti méltóságunk megőrzésére biztatni őket. És ha el kell magunk közül is ítélnünk valakiket, akkor azok legyenek a közönyösek, akiknek nem fáj nemzetük fájdalma, akiket csak a maguk ügye érdekel. A politikában is lapít ez a közöny, a csak mi dölyfje mögött rejtőzködik.
Pedig: Minden magyar felelős minden magyarért.
