A színjátszás legősibb formája több évszázados múltra tekint vissza, a magyar bábjátékok egyik legöregebb szereplője, Paprika Jancsi vándorbábosoknak köszönhetően már az 1900-as évek elejétől bejárta az erdélyi búcsúkat, vásárokat. Később megjelentek az állandó előadóteremmel rendelkező bábszínházak, a műfaj némileg megváltozott, gazdagodott eszközvilágában, gyakran olyannyira élő, hogy a játéktérben mese és valóság elválaszthatatlan.
A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház (a Tamási Áron Színház bábtagozata) három­tagú társulata és az előadásonként változó bedolgozó művészek évek óta szélesítik a műsorskálát, hogy minél több korosztályhoz szóljanak, mégsem sikerül igazán áttörniük a közömbösség falát. Nem a nézők számának tekintetében szorul a bábszínház perifériára, hisz tavaly több mint hétezer-négyszáz gyermek néz­te meg előadásaikat, hanem a hivatásos társulatok, a kultúra egész tárházát tekintve érzik magukat háttérbe szorítva – mondta lapunknak a bábszínház világnapja alkalmából Nagy-Kopeczky Kálmán társulatvezető, aki nehezményezi, hogy harmadik éve egyetlen bábszínházat sem hívnak meg a szervezők a Szent György Napokra. A tegnapi bábkiállítással, előadásokkal, egyfajta bábszínházi nyílt nappal a műfajra kívánták ráirányítani a figyelmet.
A Cimborák Bábszínház irányítója hangsúlyozta: fontos, hogy a gyermekek színházat, bábszínházat, rajzfilmet lássanak, mesét halljanak, játszóházba menjenek, és szerinte ezek közül egyik sem pótolja a másikat, mert mindenik műfaj más-más érzelmi síkon hat. „A bábszínház önálló, saját hatásmechanizmussal működik, amire szüksége van a gyermeknek. Megél egy szituációt, azonosul a főhőssel, és mint a mesében, saját fantáziájával teremt új világot.”