Nagy-Britanniában például a skótok népszavazáson dönthetnek idén szeptemberben arról, hogy kiválnak-e, vagy továbbra is Londonnal közösen képzelik el jövőjüket. Az angol kormánynak pedig tudomásul kell vennie a népakaratot, kampányt indítottak hát, amelyben arról próbálják meggyőzni a skótokat, mégiscsak jobban járnak, ha együtt folytatják. A brit országvezetésnek ráadásul azzal is szembe kell néznie, hogy Angliában is egyre nagyobb az Európai Unióból való kilépést szorgalmazók tábora – könnyen elképzelhető hát, hogy néhány éven belül erről is referendumot rendeznek. Spanyolország területi egysége sem tűnik oly biztosnak: a katalánok még idén ugyancsak a közösség megkérdezésének lehetőségével kívánnak élni, hogy a tartomány független állammá váljon. A madridi kormánynak egyáltalán nincs ínyére a dolog, de akadályozni aligha tudják a kezdeményezést. Olaszországban is egyre nagyobbak a feszültségek: a napokban a gazdag Veneto tartomány lakói fejezték ki elszakadási óhajukat Itáliától – igaz, egyelőre csak nem hivatalos, internetes szavazás révén.
Bárhol éljenek, a nagyobb önállóságot óhajtó térségekben élő közösségek közös vonása, hogy úgy érzik, a központi hatalom kihasználja és gyarmatként kezeli őket, adóikat beszedi, de vissza alig juttatja – egyszóval elnyomja őket, és akadályozza a térség fejlődését. Ismerős a helyzet, gondoljunk csak Erdély évtizedeken át tartó, ma is folyó kizsákmányolására – a Bukarest által beszedett adóknak mindmáig csak a töredékét osztják vissza, mi több, a nagy adófizető cégeket törvényben kötelezik, hogy a fővárosban fizessék be az állam­nak járó összegeket –, vagy gondoljunk Székelyföld gazdaságának és infrastruktúrájának tudatos elsorvasztására, az itt élők jogfosztására, megalázására.
De vajon mi hallatjuk-e hangunkat elég erősen ahhoz, hogy Európa többi részén is tudjanak rólunk, és keresünk-e szövetségeseket, hozzánk hasonlóan gondolkodókat az erdélyi románság körében, hogy egységesen tudjunk fellépni, ha hozzánk is elér majd a kontinensen végigsöprő változás szele?