Valamelyik város színházában, egy öltözőben Nemes Levente kezembe adott egy könyvet. Szerzője az 1921-ben született Georgio Strehler színész, rendező, a világhírű milánói Piccolo Teatro igazgatója. A könyv címe: Az emberi színházért. Egy szuszra olvastam el.
A nagyobbik lányom akkor volt elsőéves a színművéseti főiskolán. Néhány nappal később egy másik város színházának öltözőjében – abban az időben mindig úton voltunk – a könyvből kimásoltam az alábbi sorokat, és postán elküldtem útravalónak a pályán akkor induló lányomnak.
„Az én mesterségem, hogy történeteket meséljek a többieknek. El kell mondanom, mert nem tudom magamban tartani őket. Egy deszkaemelvényen mesélek társaimmal, különböző tárgyak és fények között. Ha nem lenne emelvény, a puszta földön állva mondanám el őket tereken, utakon, az utca sarkán, egy erkélyről. Ha nem lennének társaim, elmondanám fadarabokkal, rongyokkal, bármivel, ami létezik a világon. És ha az sem volna, hát elmondanám jó hangosan. Ha nem volna hangom, elmondanám a kezemmel, az ujjaimmal. Ha nem volna kezem, elmondanám a testemmel. Mesélnék némán, mozdulatlanul, mesélnék kötélen függve. Nem értitek, hogy a mesélés eszközei csak tények, ürügyek, hogy elmondhassuk másoknak, ami bennünk van? Egyetlen szál kötélen, egy téren, húsz méterrel a föld felett, egy széken csücsülve, ez is módja lehet annak, hogy elmondjuk, mire képes az ember egyedül ott fenn a maga székével. Elmondom, hogy ott van, hogy egyensúlyban van, hogy bármelyik pillanatban leeshet, de nem esik le, hogy fél, de nem mutatja...”
Igazabb, tisztább, máig érvényes útravalót nem küldhettem lányomnak.
Azóta eltelt 31 év... A Strehler-hitvallás, anélkül hogy tudtam volna, komédiás életem részévé vált. Most már tudom, hogy bárhol legyen az a hely, ahol a komédiás szolgál – az perzselő dobogó. És az a komédiás, aki nem a teljes sorsával áll arra a dobogóra, a dobogót körbeálló, reményre, szeretetre, csodára váró sorstársai elé, a legnagyobb bűnt követi el, amit komédiás elkövethet.
Néhány héttel ezelőtt színházban voltam. Folyt az előadás. Színre lépett két színész. Tették dolgukat, mint a többiek. Jól, nagyon jól. A néző ezt láthatta. A nézők közt ülő fehér hajú pályatárs egy leheletnyivel többet érzett. Az egyik játékos embert próbáló napokat, heteket élt át: műtét után. Nem hittem a szememnek. A játék teljes értékű. Élmény! A másik játékos a megpróbáltatások heteiben az aggódó társulat nevében tartotta a kapcsolatot vele. Most együtt szolgáltak. Egymásból építkező, egymásra csodálkozó, egymást óvó-védő két ember páratlanul tiszta játéka. Adott pillanatban felkerültek egy székre. Folyt az egyre fergetegesebb játék, egy parányi helyen – perzselő dobogón... Bármikor leeshettek volna. Artisták bátorsága, bohócok szépsége, költők tisztasága együtt egy erőt, reményt, szeretetet sugárzó Sors-játékban.
Történt ez 2013. december 8-án, vasárnap este a Tamási Áron Színház Bocsárdi László rendezte Hamlet előadásán. Rosencrantz szerepében Nagy Alfréd, Guildenstern szerepében Diószegi Attila lépett fel.
A játék Isten szeretetének záloga. Ezt a szeretetet véltem felfényleni meghívóval a zsebemben a 10. sorban...
