Ezekkel a mondatokkal kezdtük tizenegy esztendővel ezelőtt egyik őszi lapszámunkban megjelent riportunkat. Mi történt azóta az időközben öt főre szaporodott családdal, és lehet-e valós felemelkedés a hozzájuk hasonló helyzetűek számára? – erre kerestük a választ a sepsiszentgyörgyi szociális otthon felszámolásának végnapjaihoz közeledve.

Segítség szabályokkal
A háromszéki megyeközpont nyomortanyájaként számon tartott Csíki negyedi Sing-Sing több mint ötszáz rászorulónak nyújtott hajlékot, egy-egy család tíz-tizenegy négyzetméteres szobácskában élte mindennapjait, olykor heten-nyolcan zsúfolódtak a négy fal közé. A sokgyermekes édesanyák, egyedül élő idősek, nincstelen családok birodalmának felszámolását két éve kezdte meg a helyi önkormányzat. A kilakoltatások nem arról szóltak, hogy a társadalom szélére sodródott és sorsuk jobbra fordulásáért keveset tevő embereket utcára tegyék, hanem mindenkinek olyan megoldást ajánljanak, mely az érintett lehetőségei és vállalása szerint rövid vagy hosszú távon biztosítja megélhetését – mondta érdeklődésünkre Tischler Ferenc alpolgármester.
Az első kategóriába azok a családok tartoznak, amelyek rendelkeznek biztos keresettel, és tudják fizetni a szociális lakás bérét, illetve közköltségét, jövedelmükből nevelni tudják gyermekeiket. Ők az Oltmező úton kaptak lakást a szociális tömbházban, télen százötven, nyáron ötvenlejes albérleti díj ellenében. Az önkormányzati ingatlanban jelenleg száztíz család lakik, közülük húsz többhavi adósságot halmozott fel a bér és a közköltség ki nem fizetése miatt. Őket az önkormányzat beperelte, egy családot pedig a napokban kilakoltattak. Ha az adósok fizetnek, a város eláll a pertől, és a lakók maradhatnak a szociális tömbházban. A Sing-Singben lakó rászorulók egy másik kategóriáját a fogyatékkal élők, szellemi sérültek, egyedül élő nagyon idős személyek jelentik, akiket speciális intézetben helyeztek el. A harmadik csoportba pedig azok tartoztak, akikről úgy gondolták, ha megadják a lehetőséget, hogy egy-másfél évig önállóan boldoguljanak egy olyan albérletben, amit az önkormányzat fizet, és ha ez idő alatt munkához segítik őket, akkor talán előre tudnak lépni, ki tudnak lábalni jelenlegi kilátástalan helyzetükből.
Tischler Ferenc: Ezt a programot úgy kezdtük el, hogy felhívást intéztünk a helyi segítő szervezetekhez, válaszolt is mind a négy aktív karitatív szervezet, vagyis a Kovászna Megyei Vöröskereszt, a Diakónia Keresztyén Alapít­vány, a Caritas Segélyszervezet és a Máltai Szeretetszolgálat, hogy vállalnak családokat. Az albérlettámogatást jelenleg tizenegy család élvezi, hatnak június 1-jéig lejár az egyéves szerződése, amit abban az esetben hosszab­bítunk meg, ha azt látjuk, a családnak szüksége van még két-három hónapra, fél évre, hogy talpra álljon, és az elmúlt egy évben partnerként viszonyult hozzánk, tették, amit a szociális munkások mondtak nekik, illetve elfogadták, amit a segítő szervezetek tanácsoltak. Olyan eset is akad, ahol végső stádiumba került az illető, az ő szerződését addig hosszab­bítjuk, amíg szükséges, hiszen nem tehetjük ki ilyen állapotban az utcára, és az intézmények sem fogadják. Ez a férfi egyedül él, a testvére segít neki. Az albérlettámogatási programban mi fizetjük az albérletet, a kedvezményezett a közköltséget. Az első hónapokban, ha az illetőnek nincs munkája, elnézőbbek a segítő szervezetek, általában felvállalnak egy részt a közköltségből, de amint munkát találnak az illetőnek, fizetnie kell. Négyen már kiléptek a programból, közülük hárman egy évnél hamarabb megszakították a szerződést, mert munkahelyet találtak, és úgy érezték, hogy már saját lábukon meg tudnak állni. A szabad piacon béreltek lakást. Előfordul, hogy azért vállalják ezt hamarabb, mert találnak olcsóbb albérletet, és nem akarják elszalasztani a jó ajánlatot. Ebben a programban a mi kezdeményezésünkre két szerződést bontottunk fel, mindkettőt azért, mert elmentek külföldre, és felhagyták az albérletet. Ha elmennek, és átvállalják az albérlet fizetését, akkor egy évig érvényben maradhat a szerződés. Ezeket a lakásokat a civil szervezetek keresik meg, ők egyeznek meg a családdal, hogy mit szeretnének. Személyre szabottan választanak lakást, figyelembe véve a felmérést, a pontos leírást arról, hány tagú a család, milyen korosztályúak, milyen fizetőképességűek. A programra tavaly nyolcvanezer lejt költött az önkormányzat. Ebbe beletartozik a családok sorsának követése is, az esetmenedzser minden héten megkeresi őket, minden két hétben én is kapok információt, el is megyek néha látogatóba, és havonta civil kerekasztalt tartunk a segítő szervezetekkel, ahol elmondják a tapasztalatokat. Néha jó, néha rossz példákról számolnak be. A program kimondottan a szociális otthonból kiköltöztetett családokra vonatkozik, amint ők megoldást találnak, a program véget ér. Még négy olyan család lakik a Sing-Singben, amelyet albérlettámogatással viszünk ki onnan, jelenleg felmérés alatt állnak, most kötjük meg a szerződéseket jövő áprilisig. Tizenkét család marad a szociális otthonban, ahogy kifizetik az adójukat, a büntetéseket, a tartozásokat az önkormányzat felé, kaphatnak lakást az Oltmező úton, ahol még tizenöt-húsz lakrész üres. Ez­zel véget ér a Csíki negyedi szociális otthon felszámolása, csak a hajléktalanszálló marad ott.

Előfordul, hogy nincs felemelkedés
Az az eset viszont, amelyről írásunk elején szóltunk, azt tükrözi: azok a családok, amelyek egyszer lecsúsztak, nehezen emelkednek fel. Mély hullámvölgyeket és kevesebb derűs napot élnek meg, hétköznapjaikat mindvégig a létbizonytalanság jellemzi.
Azon a bizonyos 2003. októberi napon, amikor lapunkat egy lakó értesítette a hajléktalan család helyzetéről, az Olt partjára érkeztek a gyermekjogvédelmi igazgatóság munkatársai, akik a „csillagszálló” alatt didergő két kisgyermeket a Csíki negyedi sürgősségi központba vitték. Az édesanya ellenben párjával maradt, csak hetek múlva követte kicsinyeit. Később összeházasodtak, tíz évig a Csíki negyedi szociális otthonban laktak. Azóta a család öttagúra szaporodott, a két kislánynak 2006-ban kistestvére született. Igazi fordulat akkor következhetett volna be a család életében, amikor a szociális otthon felszámolása alkalmával, 2013 elején tanácsi támogatással kétszobás albérletbe költöztek. Jelenlegi helyzetüket tekintve viszont úgy tűnik, önhibájukon kívül vagy inkább azzal együtt nem sikerül kilábalniuk a kilátástalanságból, és félő, anya és gyermekei újból az utcára kerülnek.
Makkai Péter református lelkész a Dia­kónia említett segítőprogramjáról elmondta, az ilyen támogatásnak a lényege, hogy lehetőséget nyújtsanak az elesett családoknak a felemelkedésre, ezért akit tudnak, munkához segítenek, a családokat bevonják az egyházi közösségbe, a gyermekeknek a Rotary-házban ingyen ebédet és délutáni foglalkoztatást biztosítanak. A tiszteletes szerint az említett házaspár visszaélt a támogatással, bármit tettek értük eddig, nem becsülték meg. Mint mondta, a férjnek munkát adtak a Diakónia asztalosműhelyében, de alkoholista lett, verte a feleségét, tönkretette a lakást, amit béreltek számukra. A gyermekeket a lakáshoz közeli iskolába íratták, ketten járnak a Rotary-házba, az anya lépcsőházakban takarít, a Diakóniához is járt, de otthagyta, a gyermekek sokszor kéregetnek – tájékoztatott a tiszteletes. Ez év januárjában áthelyezték az anyát és a három gyermeket egy egyszobás lakásba azzal a kikötéssel, hogy az apa nem lakhat ott, de nappal mégis visszajár, és a Diakónia szerint a család inkább halad a züllés, mintsem a felemelkedés felé. Makkai Péter egyetlen megoldásnak azt látja, hogy amikor lejár a szerződés szerinti támogatás, helyezzék el a gyermekeket a Böjte Csaba ferences szerzetes által alapított otthonok egyikébe vagy családi típusú állami gyermekotthonba. A tiszteletes úgy véli, ez a házaspár képtelen biztosítani a jövőt a három kiskorú számára. Szerinte be kell látni, előfordul, hogy semmilyen segítség nem elég, nincs felemelkedés.
Az édesanya viszont nem így látja saját helyzetét, bízik abban, hogy gyermekeit ő nevelheti fel. „Most a tiszteletes úr segít, jól megvagyok a garzonban a három gyermekkel, a férjem az éjjeli szállón, nappal meglátogatja a gyermekeket, néha összekülönbözünk. Takarítok lépcsőházban, nem szégyellem. 250 lejt kapok, és közben elmegyek máshova is takarítani. Bármire képes vagyok a gyermekekért.”

Még egy lehetőség
Az önkormányzat tartja szavát, senkit nem tesz utcára, az alpolgármester szerint mindig lehet találni valamilyen megoldást. Tischler Ferenc elmondta, az esetmenedzser szerint említett szülőpár képes arra, hogy kifizessen egy albérletet és a közköltséget.
– A férfinak van valami keresete, a feleség lépcsőházakban takarít. Velük az a probléma, hogy az elmúlt egy hónapban sorozatosan áthágták a szabályokat. Az egyéves szerződés megkötésekor aláírattunk egy vállalást. Mi vállaljuk, hogy megpróbálunk munkát keresni, ő aláírja, hogy ha találunk állást, elfogadja azt, megy dolgozni, és a szabályokat betartja. A férjet már vittük segítő csoportba, hogy tudja abbahagyni az ivást, lelkiismeretesen járt egy ideig, de aztán abbahagyta, és újból iszik. A felesége kérte, hogy segítsük, tudjon megválni a férjétől, mert a gyermekekre is rossz hatással van, a családot visszahúzza. Mi ebbe nem akartunk beleszólni, de miután a feleség meghozta a döntést, azt mondtuk, a jelenlegi helyzetét újraértékeljük, tudunk neki segíteni, de a szabály az, hogy a férj menjen hajléktalanszállásra. Járt is, de jelenleg nem megy, és kiderült, hogy a felesége visszaengedte a lakásba. Így nehéz nekik segíteni. Ha ők folyamatosan átlépik a szabályokat, akkor baj lesz. Küldtünk egy felszólítást, hogy ez a viselkedés nem vezet jóra. Nekik meghosszabbítottuk a szerződést június 1-jéig azért, hogy találjuk meg a megoldást. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz, annak ellenére, hogy a férj megverte időnként a feleségét, erős a kötődés közöttük.
Kérdésünkre, miszerint háborog-e a sorsa miatt, haragszik-e valakire, az anya elmondta: „A sors hozzám egy kicsit rossz, egy kicsit kegyes. A férjemre haragszom, ha nem is értem, de a gyermekekért többet kellett volna tennie. Úgy érzem, továbbra is a gyermekeimmel szeretnék lenni, felelős vagyok értük, és hiszem, hogy meg tudom keresni a mindennapi kenyeret számukra és magam számára. Ha egy nap egyszer eszem, az sem baj, de a gyermekek háromszor is esznek, bízom abban, ezután is így lesz.”