Különös zöngéje van (volt?) a székelyföldi kis kórházak hangulatának. Kicsit bumfordi, kicsit okoskodó, kicsit hencegő, de mindenekelőtt emberközeli, inkább családias, nem távolságtartó, szemben a nagy kórházak némelyikének rideg, személytelen, a beteget csak egy kóresetnek, rosszabb esetben csak egy számnak tekintő gyakorlatával.
Ezekben Pista bácsi vagy Mari néni vagy lelkem, barátom volt valamikor az úzus. Az idősebb orvosok a náluk jóval fiatalabb betegeket bizony letegezték, de ez nem valamiféle lebecsülést jelentett, sokkal inkább azt, hogy úgymond számomra mostantól nem vagy idegen. A fiatal beteg mindig örömmel nyugtázta, hogy most már ő is megjegyeztetett, számít valamit abban a kórházban, mert lám, a főorvos úr a nevemen szólít és tegez…
Első alkalommal, amikor Csík felől Kézdivásárhelyre autóbusszal átzötyögtem a Nyergestetőn s a Kászonokon, tél volt. Szikrázott a hó, kék volt az ég, mintha Segantini-festmény elevenedett volna meg előttem. Hideg volt. Kászoni atyafijaim székelyesen betűrt, legényesen félrecsapott báránybőrkucsmában, vidámkodva nyomultak fel a buszra, viccelődtek, kacarásztak, ugratták egymást. Bevallom, akkor egy kicsit meghatódtam. Éreztem, hogy én immár itthon leszek, itthon vagyok ezen a vidéken.
Aztán megérkeztem a kórházba. Az igazgató fogadott, s egy kissé meghökkentő intelmet intézett hozzám:
– Aztán, doktor elvtárs, itt elfogadni semmit sem szabad a betegektől!
– Úristen, ez rosszul kezdődik! – sopánkodtam magamban.
A második, félelmetesnek ható intelem úgy hangzott, hogy itt aztán nincs helye a jelentgetéseknek, ebben a kórházban nem szokás egymás beárulása különböző fórumoknál. Dadogva válaszoltam, hogy ezt nem nagyon értem, hiszen én soha senkit… Aztán kiderült, hogy amolyan kincstári, előregyártott, kötelező dörgedelem volt mindez. Nagyon hamar beilleszkedtem az intézmény kellemes, kollegiális szokásrendjébe.
Valahogy a kórház hangulatát is átitatta a táj szelleme, a genius loci. Ha igaz, márpedig igaz, hogy a székely ember másoknál hajlamosabb az élet dolgainak humorral való fűszerezésére, akkor érthető, hogy még a kórházban is, a bajok, feszültségek, szomorúságok közepette is át-átragyogott a humor, a székely ember tréfálkozó kedve.
Némelyek szerint a nagyon kemény élet, a mégis erkölcse, a túlélni muszáj parancsa fejlesztette ki a székelyekben ezt a humorizálásra való hajlamot a Kárpát-kanyar eme huzatos helyén, fogódzóként talán a nehéz körülmények között való megmaradáshoz.
Az elmúlt fél évszázad során számtalan kedves történet esett meg velem, velünk, mindig elhatároztuk, na, ezt fel fogjuk jegyezni. Soha nem tettük! Pedig érdemes a maradékot összegyűjteni és megmenteni a feledéstől.
***
Idősebb nőbeteg panaszkodik, itt fáj, ott fáj, ideges, nem alszik. Kérdezgetem erről-arról.
– Otthon mi is a helyzet?
– A férjem? Hát azzal már nincs baj, doktor úr. Hajdanában ugyan kikapós volt, de nagyon! Most egy kicsit még iszik, iszogat, de tudja, doktor úr, hatvan után már hazaszokott – mondja mintegy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázva a tényt.
***
Poliklinikai rendelés az ideggyógyászaton. Pista tudálékos, fiatal beteg. Régóta fejfájása van, ami nem szűnik semmire. Koponya-röntgenre küldöm. Elkészült a felvétel, s azt hozta vissza következő alkalommal. Előveszi a koponyafelvételeket egy tasakból, odalép az ablakhoz, a fénnyel szemben szeme elé emeli a filmet, s kezdi nézegetni. Még a homlokát is ráncolja a nagy szellemi erőfeszítéstől.
– Na, mit lát a koponyájában, Pista? – kérdem.
– Én semmit, doktor úr.
– Hát alighanem ez a helyzet, Pista! Ha nincs benne semmi, hát nincs benne semmi...
***
Korán, az elsők között jut be a rendelőmbe a várakozó tömegből egy középkorú, kemény, molett, pirospozsgás, a mezei munkában barnára sült asszony. Így még van jócskán ideje és energiája az orvosnak, hogy egy kicsit a tünetek mögé is nézzen.
– Üljön le, P.-né! Meséljen!
A szokásos panaszok: szédül, ideges, nem alszik, kedvetlen, sokszor sírhatnékja támad... Bevallja, a férje sokat iszik, s ilyenkor goromba. Halkabbra fogja a hangját, s némi pironkodás után odasúgja, hogy bizony az embere régóta elhanyagolja őt, pedig neki lenne kedve még ahhoz a dologhoz...
– És soha nem próbálta meg mással, ha már a férje nem érdeklődik? – kérdem.
– Hát, doktor úr, katonaviselt fiam van! Most keressem a valagam boldogságát?! – válaszolja fájdalmas arccal.
***
A belgyógyászati osztály osztályvezető főorvosa, dr. Székely Gyula nagy tekintelyű, kiválóan képzett orvos volt.
Pista volt a kórházunk mindenese. Mi tagadás, hátul állt, amikor a Teremtő az észt osztogatta... Megkapja az utasítást a főorvos úr részéről: a négyes kórteremben a sarokban meghalt az a súlyos beteg, már több órája. Most már későre jár, vigye hátra a halottas házba a holttestet. Pista bemegy, s a halottszállító alkalmatosságra igyekszik átrakni a beteget, aki a sarokban fekszik.
– Mit csinál maga, ember? – riad fel a „halott”, mert hát a kórterem másik sarkában lévő ágyról lett volna szó.
– Hát viszem hátra a halottas házba.
– De jóember, én nem haltam meg!
– Maga csak hallgasson, a főorvos úr ezt jobban tudja! – hangzik a magabiztos válasz.
***
Orvossá avatásunk 25. évfordulója következett 1989-ben. Engem kértek fel, hogy az évfolyam nevében tartsak egy kis beszédet az ünnepségen. A beszédem vezérfonala a pálya küzdelmes voltára utalt, számbavette az orvosi pálya buktatóit s a végére, hogy egy kis biztatást is belelopjak, valamiként Madáchot idéztem. Szóltam arról is, hogy kollégáink közül sokan, túl sokan vettek vándorbotot a kezükbe, s az itthon maradottak is számosan feltették maguknak a nagy kérdést: menni vagy nem menni? Hiszen akkor még nem látszott az alagút vége, mindannyiunknak úgy tűnt, hogy a ceausiszta rendszer megdönthetetlen. S akkor egy mondatban utaltam arra, hogy nehéz dönteni, nemigen van biztos fogódzónk. A mondat valahogy így kezdődött: Számunkra nem áll olyan eszköz rendelkezésre, mint hajósnak a szextáns..., azaz olyan eszköz, mellyel a hajósok meghatározhatták, bemérhették helyzetüket a végtelen tengeren.
Nos, a szöveget odaadtam egy kórházi gépírónőnek, gépelné le nekem, amit készségesen meg is tett. Aztán magamhoz vettem, anélkül hogy bár egyszer is végigfussam. A találkozón beszédem pereg annak rendje s módja szerint, olvasom, az inkriminált részhez érve aztán kis híján beolvasom, ami írva vagyon: mint hajósnak a szextárs!
Szegény gépírónő! Ki tudja, milyen tudatalatti tartalmakat szabadított fel nála szerény kis írásom...
***
Idősebb kolléga sóhajtozik:
– Gyerekek, fiatal korban a munka is élvezet, idősebb korban azonban az élvezet is munka!
***
Cs. Pista bácsi a kilencvenhez közelebb, mint a nyolcvanhoz. Valamilyen problémája volt, úgymond ideg alapon, azt tárgyaljuk ketten. Mindenki tudta az öregről, hogy bizony a szép nem iránt soha nem volt közömbös. Dicsérő szándékkal meg is jegyzem:
– Pista bácsi, úgy hírlik, még most is körülnéz a nők között.
Pista bácsi egy pillanatig rajtam felejti a tekintetét, gondolkodik egy kicsit, aztán kivágja:
– Doktor úr, köszönöm, hogy meggyanúsított!
