A nevető kórház

2014. március 29., szombat, Közélet

Különös zöngéje van (volt?) a székelyföldi kis kórházak hangulatának. Kicsit bumfordi, kicsit okoskodó, kicsit hencegő, de mindenekelőtt emberközeli, inkább családias, nem távolságtartó, szemben a nagy kórházak némelyikének rideg, személytelen, a beteget csak egy kór­esetnek, rosszabb esetben csak egy számnak tekintő gyakorlatával.

Ezekben Pista bácsi vagy Mari néni vagy lelkem, barátom volt valamikor az úzus. Az idősebb orvosok a náluk jóval fiatalabb betegeket bizony letegezték, de ez nem valamiféle lebecsülést jelentett, sokkal inkább azt, hogy úgymond számomra mostantól nem vagy idegen. A fiatal beteg mindig örömmel nyugtázta, hogy most már ő is megjegyeztetett, számít valamit abban a kórházban, mert lám, a főorvos úr a nevemen szólít és tegez…
Első alkalommal, amikor Csík felől Kézdi­vásárhelyre autóbusszal átzötyögtem a Nyer­gestetőn s a Kászonokon, tél volt. Szikrázott a hó, kék volt az ég, mintha Segantini-festmény elevenedett volna meg előttem. Hideg volt. Kászoni atyafijaim székelyesen betűrt, legénye­sen félrecsapott báránybőrkucsmában, vidámkodva nyomultak fel a buszra, viccelődtek, ka­ca­rásztak, ugratták egymást. Bevallom, akkor egy kicsit meghatódtam. Éreztem, hogy én immár itthon leszek, itthon vagyok ezen a vidéken.
Aztán megérkeztem a kórházba. Az igazgató fogadott, s egy kissé meghökkentő intelmet intézett hozzám:
– Aztán, doktor elvtárs, itt elfogadni semmit sem szabad a betegektől!
– Úristen, ez rosszul kezdődik! – sopánkodtam magamban.
A második, félelmetesnek ható intelem úgy hangzott, hogy itt aztán nincs helye a jelentgetéseknek, ebben a kórházban nem szokás egymás beárulása különböző fórumoknál. Dadogva válaszoltam, hogy ezt nem nagyon értem, hiszen én soha senkit… Aztán kiderült, hogy amolyan kincstári, előregyártott, kötelező dörgedelem volt mindez. Na­gyon hamar beilleszkedtem az intézmény kellemes, kollegiális szokásrendjébe.
Valahogy a kórház hangulatát is átitatta a táj szelleme, a genius loci. Ha igaz, márpedig igaz, hogy a székely ember másoknál hajlamosabb az élet dolgainak humorral való fűszerezésére, akkor érthető, hogy még a kórházban is, a bajok, fe­szültségek, szomorúságok közepette is át-átragyo­gott a humor, a székely ember tréfálkozó kedve.
Némelyek szerint a nagyon kemény élet, a mégis erkölcse, a túlélni muszáj parancsa fejlesztette ki a székelyekben ezt a humorizálásra való hajlamot a Kárpát-kanyar eme huzatos helyén, fogódzóként talán a nehéz körülmények között való megmaradáshoz.
Az elmúlt fél évszázad során számtalan kedves történet esett meg velem, velünk, mindig elhatároztuk, na, ezt fel fogjuk jegyezni. Soha nem tettük! Pedig érdemes a maradékot összegyűjteni és megmenteni a feledéstől.


***

Idősebb nőbeteg panaszkodik, itt fáj, ott fáj, ideges, nem alszik. Kérdezgetem erről-arról.
– Otthon mi is a helyzet?
– A férjem? Hát azzal már nincs baj, doktor úr. Haj­danában ugyan kikapós volt, de nagyon! Most egy kicsit még iszik, iszogat, de tudja, doktor úr, hatvan után már hazaszokott – mondja mint­egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázva a tényt.

***

Poliklinikai rendelés az ideggyógyászaton. Pista tudálékos, fiatal beteg. Régóta fejfájása van, ami nem szűnik semmire. Koponya-röntgenre küldöm. Elkészült a felvétel, s azt hozta vissza következő alkalommal. Előveszi a koponyafelvételeket egy tasakból, odalép az ablakhoz, a fénnyel szemben szeme elé emeli a filmet, s kezdi nézegetni. Még a homlokát is ráncolja a nagy szellemi erőfeszítéstől.
– Na, mit lát a koponyájában, Pista? – kérdem.
– Én semmit, doktor úr.
– Hát alighanem ez a helyzet, Pista! Ha nincs benne semmi, hát nincs benne semmi...

***

Korán, az elsők között jut be a rendelőmbe a várakozó tömegből egy középkorú, kemény, molett, pirospozsgás, a mezei munkában barnára sült asszony. Így még van jócskán ideje és energiája az orvosnak, hogy egy kicsit a tünetek mögé is nézzen.
– Üljön le, P.-né! Meséljen!
A szokásos panaszok: szédül, ideges, nem alszik, kedvetlen, sokszor sírhatnékja támad... Bevallja, a férje sokat iszik, s ilyenkor goromba. Halkabbra fogja a hangját, s némi pironkodás után odasúgja, hogy bizony az embere régóta elhanyagolja őt, pedig neki lenne kedve még ahhoz a dologhoz...
– És soha nem próbálta meg mással, ha már a férje nem érdeklődik? – kérdem.
– Hát, doktor úr, katonaviselt fiam van! Most keressem a valagam boldogságát?! – válaszolja fájdalmas arccal.

***

A belgyógyászati osztály osztályvezető főorvosa, dr. Székely Gyula nagy tekintelyű, kiválóan képzett orvos volt.
Pista volt a kórházunk mindenese. Mi tagadás, hátul állt, amikor a Teremtő az észt osztogat­ta... Megkapja az utasítást a főorvos úr részéről: a négyes kórteremben a sarokban meghalt az a súlyos beteg, már több órája. Most már későre jár, vigye hátra a halottas házba a holttestet. Pista bemegy, s a halottszállító alkalmatosságra igyekszik átrakni a beteget, aki a sarokban fekszik.
– Mit csinál maga, ember? – riad fel a „halott”, mert hát a kórterem másik sarkában lévő ágyról lett volna szó.
– Hát viszem hátra a halottas házba.
– De jóember, én nem haltam meg!
– Maga csak hallgasson, a főorvos úr ezt jobban tudja! – hangzik a magabiztos válasz.

***

Orvossá avatásunk 25. évfordulója következett 1989-ben. Engem kértek fel, hogy az évfolyam nevében tartsak egy kis beszédet az ünnepségen. A beszédem vezérfonala a pálya küz­delmes voltára utalt, számbavette az orvosi pálya buktatóit s a végére, hogy egy kis biztatást is belelopjak, valamiként Madáchot idéztem. Szól­tam arról is, hogy kollégáink közül sokan, túl sokan vettek vándorbotot a kezükbe, s az itthon maradottak is számosan feltették maguknak a nagy kérdést: menni vagy nem menni? Hiszen akkor még nem látszott az alagút vége, mind­annyiunknak úgy tűnt, hogy a ceausiszta rendszer megdönthetetlen. S akkor egy mondatban utaltam arra, hogy nehéz dönteni, nemigen van biztos fogódzónk. A mondat valahogy így kezdődött: Számunkra nem áll olyan eszköz rendelkezésre, mint hajósnak a szextáns..., azaz olyan eszköz, mellyel a hajósok meghatározhatták, bemérhették helyzetüket a végtelen tengeren.
Nos, a szöveget odaadtam egy kórházi gépíró­nőnek, gépelné le nekem, amit készségesen meg is tett. Aztán magamhoz vettem, anélkül hogy bár egyszer is végigfussam. A találkozón be­szé­dem pereg annak rendje s módja szerint, ol­va­som, az in­kri­minált részhez érve aztán kis híján be­ol­va­som, ami írva vagyon: mint hajósnak a szextárs!
Szegény gépírónő! Ki tudja, milyen tudatalatti tartalmakat szabadított fel nála szerény kis írásom...

***

Idősebb kolléga sóhajtozik:
– Gyerekek, fiatal korban a munka is élvezet, idősebb korban azonban az élvezet is munka!

***

Cs. Pista bácsi a kilencvenhez közelebb, mint a nyolcvanhoz. Valamilyen problémája volt, úgymond ideg alapon, azt tárgyaljuk ketten. Mindenki tudta az öregről, hogy bizony a szép nem iránt soha nem volt közömbös. Dicsérő szándékkal meg is jegyzem:
– Pista bácsi, úgy hírlik, még most is körülnéz a nők között.
Pista bácsi egy pillanatig rajtam felejti a tekintetét, gondolkodik egy kicsit, aztán kivágja:
– Doktor úr, köszönöm, hogy meggyanúsított!

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 515
szavazógép
2014-03-29: Magazin - :

Psota Irén 85

Psota Irén kétszeres Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze tegnap töltötte a nyolcvanöt évet.
 
2014-03-29: História - Kádár Gyula:

Erdély 1848/49-ben (4.)

Háromszék önvédelmi harca
Miután Erdély és Székelyföld nagyobb része elvész, egyetlen szabad terület marad, Háromszék. A kialakult helyzetben a háromszékiek népgyűléseken vitatják meg a fegyveres önvédelem lehetőségét. Novem­ber 12-én a General Commandónak összeállított átiratban feltételesen kimondják az önvédelmet.