N. KÁNYÁDI MIHÁLY, Szentivánlaborfalva. Ismét elment egy kiskirály, Dumitru Marinescu prefektus, aki kilencedik volt ebben a tisztségben. De nem kell sajnálni, megérkezett a tizedik, aki a magyar többségű Háromszék nyolcadik román kormánymegbízottja. Régi motoros vagyok, és az utóbbi ötven évben elég sok – húsznál több – vezető hivatalnokot ismertem, még a rajoni világtól kezdve.
Emlékezetem szerint túlnyomórészt magyarok voltak, csak a rendszerváltás után fordult úgy, hogy mindössze két magyar nemzetiségű személy találtatott alkalmasnak a kinevezésre. Igaz, a lakossági összetétel is változott, a 60-as évekhez viszonyítva a román lakosság aránya megtízszereződött megyénkben. Úgy tűnik, mintha a diktatúra idején csendesebb, békésebb lett volna a román–magyar viszony, mint a demokráciában, ahol a megváltozott arányokkal együtt változott a viselkedés is. A prefektusok talán a románosítás irányítói: mindenáron fékezni próbálják a magyarságot. A hagyományok és a nyelvhasználat elleni hadjárat nem enyhül – valahogy lejárt a helységnevek, utcanevek, épületek kétnyelvű feliratainak megcsúfolása, most a székely zászlók, a községházak, iskolák, kórházak, művelődési otthonok magyar nevei miatt lángolt fel újra a düh. Vagy félelemből, vagy buzgóságból támadják mindezt a prefektusok, pedig lehetne mérsékeltebb, értelmesebb és kulturáltabb módon is viszonyulni. Ha a tüzet piszkálják, az jobban ég, ha pedig a trágyát, az bűzlik. Azt sem értem, hogy a bíróságok miért nem józanabbak, amikor ilyen mondvacsinált perekben kell dönteniük – de úgy gondolom, hogy jó lenne már végre befejezni a piszkálódást, mert csak így lehet békésen élni és tevékenykedni. Sok jót és helyes cselekedeteket kívánok az új prefektusnak!
PÉTER ÁRPÁD, Sepsiszentgyörgy. Úgy látszik, eljött a tavasz, és mindezt nemcsak az időjárás bizonyítja, hanem az is, hogy megindultak a szekérkaravánok. Nem tudom, honnan jönnek, de azt igen, hogy az eprestetői laktanya kerítése mellé állnak be, onnan gyalogolnak az Állomás negyedi piactérre. A gyermekek birtokba veszik a játszóteret – ilyenkor az itt lakók számára nem marad hely sem hintán, sem csúszdán –, a felnőttek pedig a kukákat. Ha épp akkor viszi le valaki a szemetet, kiveszik a kezéből, helyben kiürítik, kiválogatják, ami nekik kell, a többit a szél viszi szét az egész negyedben. Mivel közvécé még mindig nincs (ezt már tavaly is szóvá tettem), szükségletei elvégzésére a közeli falakat veszi igénybe gyermek és felnőtt egyaránt. Közben felmérik a kínálkozó lehetőségeket is: az egyik földszinti lakó elpanaszolta, hogy kiterített ruháiból elvitték, ami tetszett... Késő délután megint útra kelnek, utánuk szétszórt szemét, rendetlenség, ürülék marad. Mi, ott lakók pedig azon tépelődünk, hogy a zöld ruhás köztisztaságiak vagy a rendőrök hol vannak ilyenkor, miért nem szólnak rájuk? Mi nem tehetjük a béke érdekében, csak nézzük és szagoljuk a hívatlan látogatók nyomait, és elgondolkozunk azon, miért is fizetünk adót...