Olyannak képzelem, akár az autópályát. Mármint azt a kijelölt ösvényt, ahol sétáló, avagy éppen szaladó, kocogó ember az erdőben nyugodtan ellehet. Merthogy a kétoldali védőkerítés nélkül mostanság nem életbiztosítás az erdei kiruccanás.
Holott a hosszú szürkeség után épp virulnak a tavaszi virágok, a nap még besüt a csak rügyező fák kopár koronaágai közt, s a madarak, azok bolond mód és felelőtlenül csak csicseregnek, hogy szebb zene nem is létezik a fülnek. És mindezt élvezni... hát akadályokba ütköző.
A maratoni futó kipróbálta az erdei edzést. Jól ismeri a városkörnyéki turistaösvényeket, egykor kijelölésükön is részt vett, de bebolyongta Háromszéket keresztül és kasul nemegyszer. Napi húsz, harminc kilométeres bemelegítői egyikén a Pacén át Illyefalva felé vette az irányt, a más körülmények között oly hasznos fülhallgatót zsebre vágva csodálta az ébredő erdőt, feltűnő tisztaságát. Na igen, autóval nem megközelíthető helyeken még a civilizáció mindenféle szemetétől mentesek erdeink, de ez most nem ide tartozik. Szalad tehát emberünk, szemével és fülével igyekszik minél többet befogni a környezetből, elraktározni is az élményekből ínséges időkre. Aztán az erdő kellős közepén kutyafalkába botlik, rongyos, girhes, kiéhezett ebek csoportba verődve tengetik ott napjaikat, a városba csak élelemért járnak, és ilyenkor, párzási időszakukban ösztöneiktől hajtva. Sajátjuknak tudják az erdőmélyi búvóhelyet, annak rendje s módja szerint védik is felségterületüket. A maratoni futó ilyenkor kipróbálja a síkfutást, világrekordot ugyan nem dönt, de azért nem rossz eredménnyel rázza le a kitartással rosszul álló ebeket. Arrébb fát rakodó szekeresek népes társaságába botlik, abból a fajtából, mely nem bárcával, hanem fejszével járja az erdőt. Kérdik tőle, hány óra, nem válaszol, csak szalad tovább, újfent nagyobb sebességre váltva. Látszana már a templom tornya, ha a fák nem takarnák, amikor juhnyájnak jellegzetes hangja töri ketté az erdő zajos csendjét, fülnek ez is jóleső, kutyaharapástól való ódzkodás szempontjából azonban figyelmeztető jel, a nyájhoz ugyanis kutyák tucatjai tartoznak, melyek alig várják, hogy idegen ember közelükbe kerüljön, olyankor csapatostul rontanak rá, és a csobán meg sem próbálja visszafogni őket, hisz úgysem hallgatnak rá.
Hazafelé az erdei szépséget az országút sivárságára váltotta a maratoni futó.
Másnap az előpataki út ellenkező oldalán vágott neki az erdőnek, megcélozva a Honvéd-kutat. Kóbor kutyák hadával ezúttal nem találkozott, bár készült az – úgy tűnt – elkerülhetetlenre, a szaladásban akadályozó, de a testi épségre szerencsés esetben jótékonyan ható botot hurcolva magával. A juhok távoli hangjára letért az ösvényről, nagy ívben elkerülve az erdei tisztást. Fát lopókkal sem hozta össze a sors, csupán egyetlen legénnyel, aki azt kérdezte, nem talált-e egy maroktelefont ott, ahol eljárt, s nem adná-e oda a sajátját, hogy csengesse meg az elveszett mobilt. Nem volt nála a telefonja, de amúgy sem tartotta jó ötletnek az álcázott segítségkérést, szaladt hát tovább.
Hazafelé az erdei szépséget ismételten az országút sivárságára váltotta a maratoni futó. És azóta is az aszfaltcsíkot koptatja, fel Sugásfürdőig és vissza, nem túl forgalmas az a kilenc kilométeres szakasz, de eléggé ahhoz, hogy nem kívánt két- vagy négylábú társaság szegődjék nyomába. És futás közben sóváran nézi a kétoldalt lemaradozó erdőt, betérne nagyon, de nem azért, hogy aztán élete mentésére kelljen felhasználnia a hosszútávfutásban évek óta gyűlő tapasztalatát.
