A székely haderőt Sombori Sándor vezeti, a tartalék Nagy Imre irányításával Előpatak térségében állomásozik. Az osztrákok nagy erőfölénnyel támadnak. A székelyek csatavesztésének legfőbb oka: a főtisztek elbizonytalanodása, a székely katonaság is belefárad a három hónapja tartó táborozásba, és a karácsonyi ünnepekre hazakívánkozik. Sajnos, az osztrák érzelmű tisztikar szívesen és nagy számban engedi haza őket. Ilyen körülmények közt Berde Mózes és Gál Sándor a béke megkötését fontolgatja.

Háromszék békére hajlik
A december 24-i hidvégi csatavesztés nem jelenti a háromszéki katonai ellenállás felszámolását, az önvédelmi harc lemondását. Veoen császári főhadnagy december 26-i jelentésében a székely csapatmozgások erősödéséről számol be, segítséget kér és elbarikádozza Prázsmárt. Há­romszék népe a Kiskomité mozgósításával védelmi készültségben várakozó álláspontra helyezkedik. Végül hosszú viták után a szék vezetői, akik nem tudnak Bem győzelmes előrenyomulásáról, arra az álláspontra jutnak, hogy tisztességes feltételek mellett békét lehet kötni. December 28-án 12 pontba foglalt megegyezési programot készítenek, kérik a császári csapatok visszavonását Miklósvár- és Bardocszék területéről. A békekötés alkalmával Háromszék egyenlő félként tárgyal az erdélyi osztrák főparancsnoksággal. A szerződést Árapatakon 1849. január 2-án Gedeon osztrák tábornok, valamint a Béldi Gergely írja alá.
Háromszék önvédelmi harcának jelentősége abban áll, hogy e kis terület népe megmutatja: egy szabadságáért küzdő nép a többszörös túlerővel is képes sikerrel felvenni a küzdelmet. Lekötik az erdélyi osztrák haderő felét, így nem lehet azt a Debrecen felé visszavonuló magyar forradalmi hadsereg ellen küldeni és harapófogóba szorítani.

Új remények
A háromszékiek, miután értesülnek Bem tábornok sikereiről, január 15-én Kézdimartonfalván tanácskozást tartanak, és a Kiskomité irányításával elhatározzák a szabadságharc újrakezdését. Megtehetik, mivel az ellenség már megszegte a fegyverszünet előírásait. Időközben Bem tábornok a székely hadak vezetőjének Gál Sándort nevezi ki, Gábor Áront főhadnagyi rangra emeli. A szabadságharc új szakasza kezdődik, de ezt Háromszék már nem egyedül vívja.
Háromszék kormánybiztosa, Illyefalvi Németh László ügyvéd 1849-ben hivatástudattal és kiválóan szervezi meg Háromszék társadalmát. Gál Sándor Kézdivásárhelyen keltezi január 21-én azt a rendeletét, amelyben a háromszékieket harcra mozgósítja, január 22-én pedig elrendeli a kézdivásárhelyi ágyúgyártás beindítását.

Erdély felszabadítása
A Nagyvárad irányába előretörő osztrák csapatok 1848 végén megtorpannak, mert Kossuth 1848. november 29-én Bem tábornokot nevezi ki az erdélyi hadsereg vezetésére. Bem seregei élén Nagybánya felől támadásba lendül, karácsony napján felszabadítja Kolozsvárt, az osztrák hadsereget kétfelé szakítja. Először Urban seregeit veri ki, majd Puchner ellen indul, és bevonul Marosvásárhelyre. 1849. január 17-én Szőkefalvánál újabb vereséget mér a császáriakra. Innen Nagyszebenig nyomulnak, de kénytelennek visszavonulni, mert február elején Havaselvéről betörnek a Barcaságra és Szeben térségébe Engelhardt orosz tábornok seregei. A székelyek a Barcaságon orosz csapatokba ütközve kénytelenek visszavonulni Három­szék védelmére, így Bemhez csak késéssel tudnak csatlakozni.
Puchner – az orosz csapatok támogatásában bízva – teljes katonai erejével támad Bem seregeire, amelyek Vízak­nánál véres csatát vesztenek. A maradék haderő Dévánál egyesül egy háromezer főnyi friss csapattesttel, és február 9-én Piskinél győztes csatát vív. Bona Gábor értékelése szerint Piskinél döntő jelentőségű csata zajlik. 
Bem seregei február 19-én Medgyesnél egyesülnek a Gál Sándor vezetésével érkező székely csapatokkal. Puchner nem tudja megakadályozni Bem szervezett visszavonulását, aki üldözőit elhagyva, március 11-én katonai bravúrral elfoglalja Nagyszebent, majd az oroszokat néhány nap alatt kiveri Erdélyből. Márciusban már csak Gyulafehérvár és Déva vára marad osztrák kézen. Erdély felszabadítása után Bem seregeivel a Bánságba vonul.

Polgárháború
A román nacionalista propaganda már 1849-ben eltúlozza a román polgári lakosság pusztulását. Sajnos, ma is ezt teszi. Példának említem a Biasini Szálló falára Kolozsváron 1996-ban felállított bronztáblát, amely negyvenezer román polgári személy halálát emlegetve, kétszázhetven román falu felégetésével uszítja a románságot a magyarok ellen. Mindezt akkor, amikor rendelkezésünkre áll a 1850-es osztrák császári összeírás, amely szerint mintegy kilencszer kevesebb román polgári személy pusztult el.
Erdélyben a legyilkolt magyar polgári lakosság száma 7500–8500 főre becsülhető. Ez arányaiban háromszor több a román polgári áldozatoknál. Csak néhány példa: 1848 októberében a zalatnai mészárlásban 640 polgári személy halt meg, míg Nagyenyeden 800. Egyed Ákos a korabeli adatok elemzése alapján egyértelműen állapítja meg, hogy „a magyar hatóságok és fegyveres alakulatok nem a nemzetiségük miatt végeztek ki románokat, hanem a polgárhá ahol korábban „kiemelkedő személyiséget, tisztviselőt öltek meg a felkelők vagy földesúri családokat irtottak ki”. Ilyen volt 1848 őszén a tíztagú Brády család kivégzése Brádon, amelyért 1849 tavaszán egy magyar katonai alakulat bosszút állt, az elkövetőket kivégezték.

Egyezkedések
Időközben Olmützben és Debrecenben is döntés születik Erdély sorsáról. Amíg az olmützi alkotmány koronatartománnyá teszi, addig az 1849. április 4-i debreceni függetlenségi nyilatkozat egyesíti az alkotmányos magyar királysággal, amelyhez az osztrák hódítás előtt is tartozott. Bem tábornok a román népfelkelést a szászok, illetve az osztrák katonai vezetés aknamunkájának tulajdonítja, ezért kezdetben csak a Szászföldön vezet be statáriumot. Később amnesztiát hirdet, de a román felkelők, köztük az Érchegység népe nem mindenütt teszi le a fegyvert. A magyar kormány békés megegyezésre törekszik, melyet Ioan Dragoş pesti országgyűlési képviselő közvetít. Azonban az abrudbányai tárgyalások idején a térségben egy felelőtlen magyar tiszt, Hatvani Imre szabadcsapatával (felsőbb) engedély nélküli katonai akciót indít. A kisszámú és gyengén vezetett magyar alakulatot Avram Iancu seregei bekerítik, de a felkelők Verespatak, Abrudbánya ártatlan polgári magyar lakosságát lemészárolják.
Mindezek ellenére folynak a béke megteremtését sugalmazó felszólítások. 1849 június végén Avram Iancu azt írja Simonffy József alezredesnek, hogy a két testvérhazában, Erdélyben és Magyarországon: „a magyar nem beszélhet jelenről és jövőről a román nélkül, s a román sem a magyar nélkül”. Azonban a románok jelentős csoportja Şaguna püspök vezetésével Bécstől várja a román célok megvalósítását. A havaselvi forradalom vezetői – köztük Nicolae Bălcescu, Cezar Bolliac – a magyar és a román összefogást sürgetik.
1849. június 14. Szegeden kiadják a kibékülési tervezetet a Proiect de pacificationt. Garantálják a román nyelv használatát az élet minden területén, még a hadseregben is. Július 28-án kiadják az akkori Európa legdemokratikusabb nemzetiségi törvényét.

Orosz invázió
A tavaszi magyar katonai sikerek miatt kerül sor a második orosz betörésre. A kétszázezer cári katona mellett a birodalom más tartományaiban győztes osztrák csapatokat is lehet küldeni a magyarok ellen. A túlerő miatt elvész Észak-Magyar­ország és Dunántúl. 1849 nyarán mintegy tízezer erdélyi harcol a Bánságban, több ezer székely tartózkodik az Érchegy­ség­ben. Erdélyben Bem több győztes csatát vív, de érezhető a fáradtság, a kimerülés, az orosz betörés miatti csüggedés.
Több véres ütközetre kerül sor, ilyen volt például a tömösi, a kökösi, a sepsiszentgyörgyi, a nyergestetői és a fehéregyházi. Ez utóbbi 1849. július 31-én zajlott, ekkor esett el Petőfi Sándor. A világosi fegyverletétel után (1849. augusztus 13.) az erdélyi csapatok egy része Gál Sándor, a székely haderők legfőbb parancsnoka vezetésével visszavonul a Szatmár-vidéki mocsárvilágba, és folytatja gerillaharcát.

A szabadságharc leverése
Már a magyar forradalom és szabadságharc leverése idején, 1849. augusztus 11-én – tehát még a világosi fegyverletétel előtt – hozzáfognak a haditörvényszékek felállításához. Haynau önérzetesen jelenti Bécsben, hogy „egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, mert gyökeresen irtom ki a gazt”. Erdély utolsó katonai parancsnokán, Kazinczy Lajos tábornokon október 25-én hajtják végre a halálos ítéletet. Az erdélyiek közül 72 tisz-tet és 25 polgári személyt ítélnek halálra és 64 személyt súlyos börtönbüntetésre, a honvédeket pedig besorozzák, és hosszú ideig más országokban táboroznak, katonáskodnak. A legkonokabb üldözésben a székely forradalmár-szabadságharcosok részesülnek, mert Erdélyben ők voltak a magyar forradalom legfőbb támogatói.
Vége