Regénye tárgyát saját családja történetéből vette a kolozsvári származású író, s a történelmi idő, amely meghatározója az elbeszélt eseményeknek, az 1910-es éveket, valamint a húszas évek első felét jelenti. A cselekmény tehát az utolsó békeévekre, a világháború idejére esik, továbbá az Erdélyt érintő hatalomváltást, valamint az erdélyi magyarság kisebbségi létének első néhány évét fogja át. Az író a két fő regény­alakot – akiknek neve végig homályban marad – közvetett módon mutatja be, éspedig a nekik tulajdonított  feljegyzésekből tűnik elő egy fiatalember és egy fiatal hölgy fejlődésrajza. A napló, illetve emlékirat formában készített feljegyzések alapján a két ifjú mintegy másfél évtizedes pályáját követheti figyelemmel az olvasó, attól kezdve, hogy érettségit tesznek, foly­tatva a kolozsvári egyetemi évek történéseivel, valamint pályakezdésük első néhány évét.
A két főhős megszólaltatása a színlelés, a szimuláció elvén alapul, vagyis az író egy teljesen fiktív nyelvet hoz létre, éspedig egy stilizált-archaizálót, sőt, hogy alakjai identitását ezáltal is jellemezze, nehézkes, néhol romlott vagy idegen szórendet követő nyelven beszélteti őket, s mindehhez még a helyesírást is régiesre szabja.
A két főszereplő pályájának fontosabb állomásai kerülnek feldolgozásra napló- és memoárszerűen tehát. Az egyes egységek mint regényfejezetek követik egymást – hol a fiatal férfié, hol a nőé –, nagyjából a kronológia szerint. Ahogy váltja egymást a két beszélő, úgy változnak a nézőpontok is az ábrázolandó világot illetően, esetenként olyan esemény is kétféle nézőpontból kerül bemutatásra, amelynek egyaránt részese a fiatal férfi és a lány is, de éppen a nézőpontok különbözőségének következtében más-más megvilágításban részesül az adott esemény. Kettejük feljegyzéseiből készül el végső soron a hiteles társadalomrajz és művelődéstörténeti körkép a korabeli Erdély fővárosáról, illetve az ugyancsak hiteles belső fejlődésrajz két különböző erdélyi hagyományt és értékvilágot képviselő ifjúról, a székely nemesi, illetve állami köztisztviselői réteget képviselő fiatalemberről (az apa székely, az anya hétfalusi csángómagyar) és a zsidó hagyományok szerint élő, a polgársághoz tartozó nagyenyedi lányról. Társadal­milag távol állnak egymástól, de személyiségüket tekintve találni közös motívumokat, s a történelem fordulatai nyomán hol távolodnak, hol közelednek egymáshoz.
Van eltérés a két regényalak között abban is, ahogyan szakmai jövőjüket látják egy történelmi összeomlás után. A doktornő a hatalomváltás után az új államrendbe való beilleszkedést keresi, hogy orvosi hivatását gyakorolhassa. A fiatal orvos által követett út a kisebbségi lét hátrányaiból adódó akadályokkal tele, amit akár áldozatvállalásnak is lehet tekinteni, minthogy sebészi karriert cserélt fel egy falusi „körleti”, illetve fürdőorvosira. Programja viszont építő jellegű, saját jövőjét az önerőből végzett munkában látja: „az én világnézetem szerint most az embert vissza kell segíteni emberi voltához, visszaadni neki, mit elveszített. A természet megbecsülését, a víz éltető erejét, a napfény és a csend gyógyító hatását, a mindennapi táplálék tiszteletét, s hogy dolgozhatik saját erejéből s akaratából, nem mások parancsára”, illetve: „Dolgozni kell, nincsen amit csinálni.”
Mondhatni ugyanabban az időben és azonos helyszíneken halad a két fő regényalak pályája. Többször is egymásra találhatnának, de találkozásaik felemás módon sikerülnek, sőt, ez a fejtől-lábtól szófordulattal jellemezhető helyzet sorsszerű meghatározója lesz kapcsolatuknak. Adott időben éppenséggel a történelem szól bele szerelmük kiteljesedésébe. A konkrét testhelyzet, amit a regénycímmel előrejelez az író, tulajdonképpen az egyén történelmi léthelyzetét képezi le. Azt, amelybe a huszadik század kényszerítette. Ekkor ugyanis egyén és közösség folyamatosan fejtől-lábtól helyzetekbe került, s felemás módon teljesíthette ki magát az ember s a társadalom.
A háborús események szakítják el tehát egymástól a két fiatal orvost. A fiatalember már csak egy „megtört városba” tér vissza gyakornoknak 1918 végén, de nem a sebészetre, hanem az ideg- és elmeosztályra, mert hogy ő, úgymond, embert nem vág többé. Olyan személyes döntés ez, amelynek ugyan­csak az éppen zajló s a magyarságot súlyosan érintő történelmi kataklizmákban gyökerező okai vannak. A sebészetből kiábrándult, tapasztalva azt a fajta „csonkolást”, amit a politika, a győztes nagyhatalmak követettek el európai országokon és népeken. „A legnagyobb megcsonkítás esett meg, mi csak a magyarság testén eshet, hogy le legyünk vágva az édesanyáról, a mi hazánkról, s oda dobva egy másik országnak.”
Évekkel később egy Budapestre tartó vonaton aztán újra felfedezi egymást a két, immár komoly orvos, s igent mond a férfi hívásának a nő, ígéri, társa lesz a nagy terv, a vidéki (zajzoni) fürdő kifejlesztésében, amelyet különben jól ismert, hiszen egyetemistaként ennek, valamint az akkor világszínvonalat képviselő előpatakinak s más székelyföldi fürdőknek a felmérését is éppen ő végezte.
A színlelés elvét követi az író, s éppen ez teszi lehetővé számára, hogy a regény kérdésfelvetésében határozottan saját korához fordulhasson, akár a mai közbeszédben jelen lévő problémákhoz is hozzászólhasson, ami például kisebbség és többség, magyarság és Európa kérdésében felmerül. Elszige­teltségében a fiatal fürdőorvos arról elmélkedik, hogy „vajon kellünk mi itten ebben a hazában. S a másikban, az Anyahazában. S a harmadikban, a nagy hazában, a mi Európánkban, ki minket is szült, s mi oly hűséggel követtük s hittünk benne s álmodoztunk őróla, hogy mi ugyanoly kis lakói volnánk, mint mindenki más. Kellünk-e mi itten valakinek, kérdem.”
Saját korát szólítja meg nagyregényével Tompa Andrea, s azzal az érzéssel teszi le az író könyvét az olvasó, hogy kijelentheti: egy nagyszabású nyelvi játék tanúja volt.
Borcsa János

*Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben. Regény. Pozsony, Kalligram, 2013