Az uradalom felé vette az útját, fertályóra múlva a kapuhoz ért, mely tárva-nyitva várta. Az udvaron nagy csődület. Férfiak, asszonyok, gyermekek mezítlábas hada tapossa egymást, hogy közelebb jusson valami látnivalóhoz, s az egész csoport nyomul a lakóház felé. A faragott tor­nácon nádszékben ül a bojár; szúrós szemű, szikár ember, feléje tart a sokaság. Az utas befordul a kapun, senki ügyet sem vet rá. Elvegyül a bámészkodók seregében, előbbre vergődik. Most már ott állnak a tornác magas lépcsője előtt, a bojár is feláll ültéből, hogy jobban lásson.
– Táguljatok! – kiált egy ispánforma köpcös férfiú, s botjával hátrább igazítja a sorokat. Szekérnagyságú, négykerekű, gyantaszagú deszkaalkotmányt gördítettek a tornác elé. Középtermetű mesterember forgolódik az alkotmány körül, egy fiatal, románosan öltözött asszony áll mellette, némán lesi a mester parancsát, hogy keze ügyébe adogassa a szerszámokat.
A mester hátrább lépve nézegeti, hogy egyenesen áll-e a szerkezet. Négy éket vesz le a tetejéről, a két hátsó kereket megtámasztja, hogy el ne mozduljon a helyéből. A vándor szemügyre veszi az alkotmányt, mely kisebbfajta hambárhoz hasonlít, oldalán fatengelyű kerekek állnak ki, azok tenyérnyi széles gyeplőkkel vannak összekötve úgy, hogy egyiknek a forgása meghajtja a másikat. A szerkezet hátulsó, keskenyebbik oldalán öles nyílás, alján tölcsérforma garat, mely a föld felé néz. Véka nagyságú garat van felül is, mely az égre tátja száját.
A mester a lépcső felé indul. A vándor csak most látja, hogy rövid szárú rámás csizmát visel, szürke szőttes nadrágot, egyébként ingujjban van. A mester leveszi kalapját, s tisztességgel, de büszkén szól a bojárhoz:
– Uram, elkészült a cséplőmasina.
A vándor most látja az arcát először szemből. Ez a barna szempár ismerős neki. Hát még a hang. Hiszen ez Áron! Gábor Áron! Szeretne odakiáltani neki, de most nem lehet. Megvárja, míg eloszlik a gyülekezet.
– Lássuk, hogy működik a masina – szól a bojár.
Gábor Áron megfordul, felteszi a kalapját, int egy legénynek, aki hosszú szárú rozskévét tart a kezében:
– Add a kévét, Petre! Jusztina, lépjél fel a masinára!
Az  asszony könnyű mozdulattal fellép a gépezet oldalára szerelt deszkalépcsőn, s megáll a garat mellett úgy, hogy az derekáig ér éppen.
– A ponyvát – szól Áron, s egy öregasszony csepűlepedőt terít a masina alá.
– Petre, Radu – int a mester. Két legény odaáll kétfelől a két felső kerékhez, s hajtani kezdik, ahogyan a kerekes kútét szokás. Zakatolás, fakerekek kotyogása hallatszik, mintha a malom járna.
Jusztina kibontja a rozskéve kötelékét, a szétzilált gabonát lassan engedi a garatba, kalászaival lefelé fordítva. A legények most nehezebben hajtják a kerekeket, hallatszik, hogy a masina nem jár üresen, tompább a hangja, dolgozik már. Minden szem a ponyvára tapad, a bojár is lejjebb jön a lépcsőn, a két legény még hajtás közben is a ponyvára figyel.
– Pereg a szem! – kiált egy asszony.
– Szotyog a szalma! – kiáltja egy legény. – Gyertek a farához!
– Úgy kérődzik, mint az ökör – rikolt egy süldőlegény.
– Doamne, Dumnezeule! – csóválja a fejét sok öregasszony, s nem tudnak hová lenni az álmélkodástól. Ilyen csudát még nem láttak.
– Felül béteszed a kévét, alól kijő a szem! – hajtogatják egyre-másra.
Még kicsépelnek egy-két kévét, aztán Áron mester megállítja a gépét. A bojár is közelebb megy a masinához, maga is megforgatja a kerekeket.
– Könnyen jár – mondja.
– Könnyen – felel Gábor Áron. Szemében megelégedés és büszkeség fénye.
– Tudnál-e még egyebet is fabrikálni?
– Tudnék. Most jő a java, uram – felel a bojárnak Áron.
– Gyere le, Jusztina! Álljatok félre, emberek!
A nézők úgy lesik Gábor Áron minden mozdulatát, mintha szertartást végezne. Kiszedi a kerekek alól a faékeket, a masina elejéhez kerül, felhág egy deszkalépcsőre, s megkapaszkodik egy fogantyúban. A lépcső felett arasznyira lábító áll ki, éppen olyan, mint az osztovátákon. Jobb lábával taposni kezdi a lábítót. A nézőknek még a szájuk is tátva marad, a szó is benne reked a torkukban, mert a masina lassan megmozdul, megindul a kapu felé, s döcögve, nagyokat reccsenve, de megy, halad előre az udvar kemény földjén.
– Ördög van benne! – sápítozik egy öregasszony, s keresztet vet háromszor egymás után.
Gábor Áronról már szakad a veríték, de tapossa a lábítót kitartóan, mintha a boldogsága felé utazna az ördöngös masinán. Jusztina ott lépked a gép mellett, fel-felnéz Áronra; szemében odaadás, rajongás.
A vándor is megmozdul, kíséri a masinát, szeme keresi az Áron tekintetét, ő, mintha megérezné a feléje sugárzó szemeket, arra fordul, pillantásuk egymásba kapcsolódik. Áron megállítja a gépet, nézi a poros idegent, egyszer csak mosoly ömlik el szigorú arcán, felkiált:
– Bálint! Te vagy-e, Csergő Bálint?
– Én vagyok, Áron!
Gábor Áron leugrik a lépcsőről, de már akkor ott áll Csergő is. Megölelik egymást, kezet fognak hosszan, melegen.
– Jusztina, vendégünk van, kedves barátom. Készíts valami ebédet nekünk!
Jusztina mosolyogva üdvözli az utast:
– Isten hozta kendet, jó szüvvel lássuk!
Csergő válaszolni is elfelejt, úgy elálmélkodik, hogy a kis román asszony milyen tisztán, szépen ejti a magyar szót.
– Mit csudálkozol, én tanítottam, a feleségem – mondja Áron, befelé tessékelve barátját a hűvös szobába. Törpe kis vályogviskóba lépnek, döngölt föld a padlója, de tiszta. Hófehérre van meszelve a fala, sárga homokkal behintve a földje. Az ablakocskán szépen kivarrott függöny, olyanforma, mint egy törülközőkendő, de ami a legtöbbet ér így nyári nagy melegben, jó hűvös a szoba.
– Honnan jössz, merre mész? – kérdi Áron.
– Hazunnat jövök, messzire megyek, még én sem tudom, hol ér véget a vándorlásom. Hát te hogy kerültél ide, Móduvába, mit csinálsz itt?
– Járom a világot, asztalosságból élek. Ma itt, holnap ott ütöm fel a tanyám. Most ennél a bojárnál dolgozom már egy éve. Megígértem, hogy szerkesztek egy cséplőmasinát, hát most megvan, mehetek tovább.
– S az asszony?
– Jusztina? Nem idevaló, ojtozi. Rég, hogy együtt vagyunk. Ketten járjuk a világot. Jő velem, amerre én megyek...
Így folyik a szó belőlük, míg Jusztina megjelenik az ajtóban egy párolgó-gőzölgő fekete üstöcskével, melyet ráborít a súrolt asztalszékre. Körülülik a túrós puliszkát, falatoznak csendben, szó nélkül. Jusztina kiviszi az asztalkát, kimossa az üstöt, lesúrolja az asztal lapját, guzsalyt vesz elő, leül az ablak elé egy ládára, az orsó pereg a kezében, hallgatja a férfiak beszélgetését.
–  Bálint – szól Áron –,  mit csináltál azóta, mióta nem láttuk egymást?
Tizenhét éve, hogy nem találkoztunk. (...)
– Hányódtam Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, rongyoskodtam, írnokoskodtam, krajcárt krajcárra téve kuporgattam ahhoz, amit a grófoknál kerestem. Elmentem Enyedre, hogy híreket kapjak Kőrösi Csoma Sándorról. Megtudtam, hogy él, harminchatban jött tőle egy csomó levél. Azokat mind elolvastam. Megértettem, hogy aki Ázsiába készül, annak keleti nyelveket kell tudnia, legalább a törököt, arabot, de az angolt s a franciát is. Megkoplalt pénzemmel elindultam külországokba, hogy nyelveket, históriát s geográfiát tanuljak. Nyolc esztendőt hányódtam német s hol­landus egyetemeken, voltam Göttingában, Jénában, Utrechtben. Mindenfelé megfordultam, éltem, amiből lehetett. Dolgoztam nyomdákban, tengeri kikötőkben, hogy fülem hozzászokjon az idegen szóhoz.
Tavaly érkeztem haza, első utam Enyedre vezetett. Megtudtam a valóságot: Csoma Sándor nincs többé, hat évvel ezelőtt meghalt India határán, Dardzsilingben. Most ott alussza álmát az ázsiai földben.
Csend borult a kis szobára, a messzi idegenben domboruló sírra gondoltak. Csergő felállt, megkereste tarisznyáját, mely ott hevert az egyik sarokban. Kivett belőle egy tenyérnyi zacskót.
– Látod ezt?
– Látom. Mi van benne?
– Föld. Hazai föld. Egy marék az enyedi kollégium kertjéből, egy marék Kőrösről, a szülői ház udvaráról. Ezt elviszem a sírjára, hadd nyugodjék hazai rögök alatt... Ha minden ruhaféle leszakad rólam, ezt a nyakamba kötöm, de úgyis elviszem Dardzsilingbe. (...)
A két jó barát elballagott a cséplőmasinához, mely ott állott még mindig az udvar közepén. Áron elmagyarázta Csergőnek a szerkezetét.
– Csudálatos alkotmány – ismerte el Csergő.
– Játékszer – legyintett Áron. – Kézzel hamarabb kicsépelsz egy kévét, mint ezzel. Nem is azért csináltam. Csak úgy próbából. A bojár el akar dicsekedni vele a barátai előtt. A fa nem alkalmatos ide, hamar elkopik, a járatok megkotyogósodnak. Ha volna vasam, rezem s egy-két jó lakatos állna mellém, akkor igen, akkor tudnék csinálni olyat, hogy haszon is volna belőle. Nem kellene kézzel hajtani, folyó mellé húzatnám, vízikerékkel hajtatnám meg, mint a malmokat szokás. Szélmalomkereket is lehetne szerelni reá.
(folytatjuk)