2014 a labdarúgó-világbajnokság éve. Június 12-én Brazíliában már a világbajnoki címért pattog a labda.
Ismereteink felfrissítése céljából jó, ha tudjuk, hogyan is alakultak a dolgok az évtizedek során.
1904-et írtak a naptárak. St. Louisban már olimpiai bajnoki címért küzdöttek a világ legjobbjai. Párizsban a Rue Saint Honoré 229. szám alatt nyolc nemzet – német, spanyol, belga, dán, svájci, holland, svéd és francia – képviselői elhatározták, hogy megalakítják a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget, a FIFA-t (Federation Internationale de Football Association), és világbajnokságot írnak ki. Az elsőt 1906-ra tervezték.
A FIFA alapító tagországai közül hiányzott Anglia, a modern labdarúgás hazája (ez volt az első nagy hiányzása), de amikor megtudta, hogy 1906 májusára kiírták a világbajnokságot, leült tárgyalni a FIFA-val.
Időközben tizenötre nőtt a tagállamok száma. Az alapítók mellé csatlakozott Skócia, Wales, Anglia, Írország, Olaszország, Ausztria és Magyarország. A tizenötös mezőnyt a holland Hirschmann terve alapján négy csoportba osztották. I. csoport: Anglia, Wales, Skócia, Írország. II. csoport: Spanyolország, Franciaország, Belgium, Hollandia. III. csoport: Svájc, Olaszország, Ausztria, Magyarország. IV. csoport: Németország, Dánia, Svédország. A tervek szerint a négy csoportgyőztes körmérkőzéses alapon dönt a világbajnoki cím sorsa felől. A küzdelem lebonyolítására Svájc vállalkozott.
A nagyszerű terv megvalósítatlan maradt. A nevezési határidőre egyetlen levél sem érkezett, sőt, a meghosszabbított határidőben sem. Hogy miért? Otthon, távol a FIFA-tárgyalóasztaltól másképpen vélekedtek a labdarúgás cerberusai, tudorai. Az ellenvélemények hangadói az angolok voltak, „Túl azon, hogy a brit labdarúgás már 40 éves múltra tekint vissza – jelentették ki az angolok –, egyetlen más nemzet sincs még azon a szinten, hogy világbajnokságra nevezhesse válogatott csapatát. Ez halálos csapás lenne a fiatal sportág jövőjére!”
Ennek ellenére az 1908-as londoni olimpiai játékok műsorába felvették a labdarúgást. Az első olimpiai aranyérmet Nagy-Britannia nyerte Dánia és Hollandia előtt. Négy esztendővel később a stockholmi olimpiai játékokon Nagy-Britannia csapata állt a dobogó legmagasabb fokára a második Dánia és a harmadik Hollandia között. A sportág jövőjét fenyegető „halálos csapás” egyelőre késett. De késett a világbajnokság kiírása is.
Antwerpenben a csonka olimpián szintén szerepelt a labdarúgás. Hiányoztak – mert nem hívták meg – az első világháborúban vesztes központi hatalmak és a fiatal Szovjet-Oroszország. Ez az olimpiai torna nemcsak mezőnyének csonkaságával tűnt ki az olimpiai rendezvények sorából, hanem meglepetéseivel, botrányaival is. Kezdjük mindjárt a meglepetéssel: Norvégia–Anglia 3:1. „Nem Anglia esett vissza – mérlegelt Hugo Meisl, az olimpiai torna hivatalos osztrák megfigyelője –, hanem a kontinens labdarúgása lett jobb az utóbbi tizenkét év alatt...” A döntőt Belgium és Csehszlovákia játszotta, és 39 percet tartott. A csehszlovákok 2–0-s belga vezetésnél a „vagy a labda, vagy a baba” harcmodorra váltottak. A 39. percben Steiner úgy lépett közbe, hogy Coppée-nek hordágyon kellett elhagynia a pályát. Lewis játékvezető Steinert kiállította. Erre aztán ment az egész csehszlovák csapat... Belgiumot kikiáltották olimpiai bajnoknak, Csehszlovákiát pedig kizárták. Az ezüstéremért újabb tornát szerveztek, e torna első két helyezettje kapta az ezüst-, illetve a bronzérmet, azaz Spanyolország, illetve Hollandia.
Az 1920-as párizsi FIFA-kongresszuson újra napirendre került a világbajnokság. A tagországok száma ekkor már elérte a huszonötöt. De nemcsak a létszám nőtt, hanem az ellentétek is megsokszorozódtak. A háborúban győztes országok egyszerűen nem akartak játszani a vesztesekkel. A felfűtött légkör már-már robbant, amikor Jules Rimet előállt a World Cup (Világ Kupa) újabb kiírásának gondolatával: „Pártfogoljuk egy olyan rendszerű világbajnokság kiírását, amely a szigetországban már tökéletesen bevált, és a brit labdarúgást az élvonalba emelte.” Rimet szavai hatottak. A kongresszus, mintha sohasem politizáltak volna, egyhangúlag elfogadta a világbajnokság kiírásának újabb ötletét. A rendezéssel viszont még várni kellett, elsősorban a pénzügyi nehézségek miatt. Ami mégis előbbrelépést jelentett, ezentúl minden kongresszuson napirendre került a világbajnokság ötlete.
Hogy az ötletből végre valóság lett, az a Nemzetközi Olimpiai Bizottság külön érdeme. Az 1924-es olimpián színre léptek a dél-amerikaiak. Jöttek, láttak, győztek. Olimpiai bajnok Uruguay, 2. Svájc, 3. Svédország. Az 1928-as olimpián még hangsúlyozottabbá vált a dél-amerikaiak fölénye. Uruguay megvédte bajnoki címét, 2. Argentína, 3. Olaszország. A profizmus ekkor már világméreteket öltött. Ez pedig sehogyan sem egyezett az olimpiai szabályokkal. Az 1928-as olimpia után a NOB kijelentette: profi játékosok többé nem vehetnek részt az olimpián! Ez a kijelentés tettre késztette a FIFA-t. Sürgősen cselekedni kellett, hiszen világversenyen kívül maradtak a világ legjobb labdarúgói. Az 1928-as amszterdami FIFA-kongresszuson a közép-európai államok szövetségeivel való előzetes tárgyalások és megállapodások értelmében a magyar Mamusich Mihály előterjesztette a tervet, mely szerint a jövőben az olimpiai torna maradjon a csak amatőr labdarúgók legfőbb futballeseménye, viszont szervezni kell egy olyan nemzetközi tornát, amely nyitva álljon minden – profi, félprofi, amatőr – labdarúgó előtt. A javaslat alapján a kongresszus határozott: kiírta a World Cupot (Világ Kupát). Egy különbizottságot alakítottak, mely kidolgozta a világbajnokság szabályzatát. Ez a bizottság 1929 elején Genovában konferenciára ült össze, s tisztázott minden kérdést. Határozata értelmében az olimpiák közötti páros években rendezik meg a Világ Kupa-vetélkedőt. Az elsőt már 1930-ban. Egy kérdésben nem döntöttek: hol legyen az első?
A rendezési jogért több ország versengett – a kétszeres olimpiai bajnok és az ország függetlenségének századik évfordulójára készülő Uruguay, aztán Hollandia, Spanyolország, Svédország, Olaszország, Magyarország – nem éppen sportszerű keretek között. A dél-amerikaiak például bojkottal fenyegetőztek... Tény, hogy mire összeült Barcelonában a FIFA kongresszusa (1928. május 17.), már csak két ország maradt versenyben: Olaszország és Uruguay. Olaszország oldalán az európai szövetségekkel, Uruguay a maga nyomós érveivel... A „versenyfutást” végül is az döntötte el, hogy az uruguayi képviselő a kellő időben bejelentette: Uruguay hajlandó a világbajnokságra 100 000 férőhelyes stadiont építeni. A barcelonai kongresszus döntött: az első világbajnokság színhelye Uruguay!
(folytatjuk)
