Nem tudom, más hogy van vele, nekem nagyon gyorsan eltelt a kampányidőszak. Talán nem a szokott szférákban zajlottak az események, talán – az olykor alpári „összefogás-elszólások” ellenére – csendesebb volt idén a küzdelem.
A kormánypártok azonnal reagáltak mindenre, higgadtan, kimérten és – ha az kellett – keményen. A Jobbik azt tette, amit ilyenkor tenni kell, konstruktív és józan maradt. Politológusok szerint ez a párt profitált a legtöbbet ebben a kampányfinisben. Igaz, sosem volt még a vállán a kormányzás felelőssége. S ez a súly bizony nagyon erozív, koptatóerő lehet.
Az eredményre váró vasárnap délutánján, amikor e sorokat írom, amikor csak arra marad talán ideje e jegyzet írójának, hogy odabiggyessze a sorok végére a remélt győztünk szót – épp csendesen esik. Jó dolog ez, nagyon kell az égi áldás, száraz a föld rettentően. Jóleső eső tehát, az áldás is mindig égi, és mindig nagyon kell, s a lelkünk földje ugyanvalóst szikkadtnak tűnik az egész Kárpát-medencében. Érezzük ezt határokon túl is, a többségi nemzetek állandó nyomása alatt, mely nyomás állandó készenlétre, folyamatos energiahasználatra késztet. S ehhez, ennek bírásához, bizony, víz kell. Víz is kell. Éltető égi, iható kúti, léleküdítő, hitünkből s magyarságunkból származó. De kell – tán legalább ennyire – kishatárokon belül is. Ahogy a folyamatos koncentrikus körmetszésben a Trianon ceruzavonalaitól Budapest felé haladunk, egyre nyilvánvalóbbak a lélek kiszáradásának jelei, s amint az ikervárosba érünk, már szájpadhoz tapad a nyelv és csikorog a szem, görcsbe szorul az ököl, s vele bensőnk is. Utcán, metróban, aluljárókban szinte süt a gyűlölet. Pedig egy-egy városrészre rá sem ismerni a gyönyörűen felújított épületek, műemlékek közt bámészkodván vagy épp a frissen díjazott metró grandiózus állomásait bámulva. De a dühtől elvakult szem ezt nem látja, csak őt, csak téged, s benned nem az ellenfelet, hanem az ellenséget. Ilyenkor érti meg az ember a pesti barátok olykor nagyon kemény, akár sarkosnak tűnhető véleményét azokról, akikkel együtt élni kénytelenek. De mondanánk ilyenkor a 25 éves Csík zenekarral és József Attilával együtt: „Amit szívedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt; / amit szemeddel sejtesz, / szíveddel várd ki azt. (…) Már nincs benned a régen / talpadba tört tövis. / És most szívedből szépen / kihull halálod is. / Amit szemeddel sejtesz, / kezeddel fogd meg azt. / Akit szívedbe rejtesz, /öld vagy csókold meg azt!”
A hétfő előtti nap délutánja mindig nehéz. Valaminek a vége, valami másnak a kezdete, s mint minden változás, ez az állapot is súlyos. Ám hogy e cipelnivaló ne nehézség legyen, ahhoz kell a gyermekváró asszony örömtudása, aki nem terhes ugyebár, hanem állapotos, várandós, áldott állapotban levő és – mint ilyen – mosollyal teli. Most mi, szavazó – tehát sorsunkról dönteni próbáló – polgárai a magyar nemzetnek is ebben a lelkületben kell hogy leleddzünk. Várjuk a folytatást tehát. Megérdemelnénk. Hagyok itt pár sort neki, a várt reménynek, mely – és innen folytatom most, vasárnap este tíz körül – megvalósulni, beteljesedni látszik. Már leírhatom végre, picit fellélegezve, hogy valóban győztünk. Itt, Békésen, de országosan is. A kétharmad is felsejlik itt-ott. És ahogy vártuk, a nemzet nagyon távolról induló koncentrikus körei mentén, egészen Ausztráliából kiindulva, gyengül ugyan az igenek aránya, és Pest-Buda pirongva billeg, de az öröm, az közös és valóban határtalan. Kicsit gondolkodunk majd, mit tehetnénk még, hogy jobban szeretve legyünk saját fajtánk és a világ által is. Tán Isten megsegít ebben is, sőt, biztosan. Úgy legyen.
Itt hittem befejezettnek a vasárnapi elmélkedést. Ám hétfőre tiszta lett, hogy egy mandátumon múlhat a csaknem kézben lévő kétharmad, s hogy ez ne csalóka ábránd legyen, arról bizony most a világ minden részéből Budapestre sereglő magyar szavazatok tehetnek majd. Nagy kegyelem lenne, ha ez így történne, méltó válasz 2004 decemberére. S ezt a sort is csak így tudom zárni: úgy legyen!
