Neves pszichológusok, oktatáselméleti szakemberek (pl. Vekerdy Tamás, Popper Péter, Fóti Péter) egyszerűen így fogalmaznak: az iskola betegít. Vekerdy Tamás ezzel a címmel könyvet is írt. Fóti Péter egy dolgozatában így fogalmaz: „a porosz iskolarendszer egy vírushoz hasonlóan működik.
Többé-kevésbé természetesen vannak immúnis emberek, vannak immúnis iskolák, de a vírus mindannyiunkban benne van.” Mi ez a vírus? Fóti Péter válasza: „egy gondolat, amely azt mondja, hogy a gyereket fel kell emelni egy magasabb szintre, mint ahol van... Akit a porosz iskola vírusa gyerekkorában megtámad, az felnőttként maga is képes lesz arra, hogy ezt a vírust tovább terjessze.” Ezekből a megfertőzött gyermekekből lesznek aztán a tanítóink, az orvosaink, a lelkészeink, a mérnökeink, a politikusaink, különböző rendű és rangú elöljáróink...
Felnőttkorunkra a másokat elgondolkodtató kérdő mondataink, velünk született kreativitásunk végleg kigurul gyermekkorunk zsebéből. A porosz iskola hatására beidegződik a kijelentő mondatok használata, a „kapcsolatteremtő” kérdő mondatok kerülése. A porosz iskola futószalagján felnőtt nemzedékek szinte kizárólag kijelentő mondatokat használnak. Néhány ritka kivételtől eltekintve kijelentő módban beszél a tanár, a diák, a lelkész, a politikus, az élettárs. Hová lehet eljutni a kijelentő mondatok sorjázásával? Kerülhet közel egymáshoz két ember ezáltal? Pedig hihetetlen csodákat teremtene, ha újra megtanulnánk kérdőmondatokat alkotni. Úgy, mint a sikeres üzletemberek, akik tudják: eredményeik függnek attól, hogy képesek-e rá vagy sem. Ők sokszor kommunikációs stúdiumok keretében gyakorolják be használatukat.
Felmérések tanúsítják, hogy az első öt évben az eminens tanuló is az iskolában megtanult tananyag mindössze 25 százalékára emlékszik. A húsz és harminc év közötti felnőttek alig 9 százalékára. Az ötvenéveseknek már alig dereng valami. Sok eminens tanuló az évek során teljesen elszürkül. Az igazán nagy elmék a porosz iskolarendszerben általában rosszul teljesítettek, illetve kiléptek (vagy kiléptették őket) a kötelékéből (József Attila, Einstein stb.) Ez ma is így igaz.
Nagy esélye van a porosz iskola diákjának arra, hogy tanulmányai során teljesen elveszítse önbizalmát, önbecsülését. Miben vagy kiváló? – tettem fel a kérdést negyed évszázad alatt számos tréningem résztvevőjének. Néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve mindenki azt válaszolta: ő semmiben sem kiváló.
A porosz iskolarendszer diákja személyiségét legnagyobb mértékben azzal rombolja – „nullázza le” –, hogy megtagadja tőle az elismerésnek, ennek az alapvető emberi szükségletnek a kielégítését. (Ez alól csak néhány eminens tanuló, néhány „kedvenc” lehet a kivétel.) Talán nincs embertelenebb dolog a földön, mint a teljesítmény hiánycentrikus értékelése. Legszívesebben beleordítanám a világba, hogy legalább ezt ne tegyétek! Hiszen, aki nem jut hozzá az elismerés alapvető szükségletének kielégítéséhez, az másnak sem tudja nyújtani. Ebből fakad, hogy óriási feladatként élik meg tréningjeim résztvevői, amikor azt kérem tőlük, írjanak le tíz értékes belső tulajdonságot valamelyik társukról.
Önbizalom, önismeret. Egyszer egy tréningemen, amelyen tizenkét, magasan képzett műszaki munkatárs vett részt, elhelyeztem egymás mellé tizenkét széket, és megkértem, hogy aki a legokosabbnak gondolja magát a csoportban, üljön le az első székre. Ehhez viszonyítva mindenki választhatott magának helyet. Hosszú percekig nem mozdult senki. Láthatóan mindenki a középső székeket nézte. Végül akkor rohamozták meg azokat, amikor az egyetlen (egyébként kiváló képességű) mérnöknő leült az elsőre.
Az eddigiekből kiindulva teljesen természetes, hogy az emberek kiutat keresnek helyzetükből, rossz közérzetükből. Agykontroll típusú tanfolyamokon, tréningeken, az ezotéria világában, esetleg különböző vallási nézetek szerint élő emberek társaságában vagy a politika világában keresnek elismerést, megoldást, menedéket. Sajnos, a valódi önbizalom és önbecsülés hiányát ezek nem pótolják.
