A Gábor Áron-legenda megszületését Orbán Balázs – ki nagyban hozzájárult a székely nemzeti hős eszményképének kialakításához – az őrnagy halálának pillanatára időzíti, hiszen a kökösi csata történetét felelevenítve azt írja, Gábor Áron segédtisztje, Nagy Sándor azt mondta a közelükben tartózkodó tüzéreknek, vezetőjük csupán könnyű sebet kapott, melynek ellátása után visszatérhet az ágyúk mellé.
A segédtiszt Gábor Áron nevében még kiadta a tűzparancsot, folytatja Orbán Balázs, és ama nevezetes kökösi csatában – melyet még a 19. században uzoni csataként emlegettek! – a háromszéki honvédek sikeresen vissza is verték az oroszok túlerőben levő csapatait (valójában csak feltartóztatták őket, majd mindkét fél visszavonult). A szabadságharc leverését követően, a letartóztatások és kivégzések, az egykori honvéd fiatalok besorozása és külföldi szolgálatra hurcolása, a megtorlásos intézkedések, az amúgy is leszegényedett nép folyamatos sarcolása révén kialakult légkör, a megkóstolt szabadság utáni vágy idealizálta az 1848/49-es szabadságharcot, ugyanakkor szükségessé tette a legendák születését is. Gábor Áron minden szempontból alkalmassá vált az új nemzeti hős szerepére – olyannyira, hogy neve mai napig a magyarság tízezreit készteti cselekvésre, miként az bebizonyosodott tavaly október 27-én, a székelyek nagy menetelésén.
A székely nemzeti hős legendájának árnyékában azonban ott rejtőzik egy másik, nem is legenda, de – mítosz. Ama Jusztina titokzatos alakja, akiről valójában igen keveset tud az utókor. Kortársak leírásából ismeretes, valahol Moldvában szegődött Gábor Áron mellé, hogy aztán rövidre szabott életében társául szegődjék, neki fiúgyermeket nemzzen. Tudjuk, Jusztina nem volt éppen szépség, talán testi hibával is rendelkezett, ellenben az is bizonyos, hűen követte Gábor Áront nem csak vándorlásai során, de a szabadságharcban a csatákba is. Legendásított történet, hogy az 1848 decemberi rákosi csatában ő sütötte el a kanóccal Gábor Áron ágyúját, miközben körülöttük golyók záporoztak, azt viszont többen is feljegyezték, hogy „felesleges számú tüzér”-ként a lőszeres szekéren ülve adogatta le a töltényeket. És talán a kökösi csatánál is ott volt, figyelmeztetve az akkor már őrnagyi rangot viselő, az önálló székely tüzérség parancsnoki tisztét elnyerő Gábor Áront, hogy feltűnő viselkedésével – díszegyenruhában, fehér lovon vágtatott ütegtől ütegig, irányítva az ágyútüzet – valósággal kihívja a halált maga ellen. Majd Gábor Áron halála után ismét eltűnik...
Jusztináról nem tudjuk, mikor, hol született, kik voltak a felmenői, igazából még családneve sem egyértelműen ismert. Életéről Bözödi György próbált minél többet kideríteni. A Gábor Áronnal való találkozása előtti időkből semmit nem talált, a vele leélt időszakból viszont igen, éspedig a gyermekükre vonatkozó bizonyítékokat. Hogy Gábor Áronnak és Jusztinának fia született, azt az őrnagy egyik, Turóczi Mózesnek írott levele is bizonyítja, melyben arra kéri az akkorra barátjává fogadott Turóczit, látogassa meg Lemhényben „a kis tüzért”. Fia sorsát épp úgy homály fedte, mint a Jusztináét, s bár többen megkíséreltek nyomára akadni – többek között Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a múlt század derekán, aki olyan utalásra is talált, hogy a fiú Nagyenyeden tanítóskodott volna egy ideig –, kutatásaik nem vezettek eredményre. Bözödi György a Turóczi-hagyatékban levő dokumentumok, elsősorban nyugták nyomán elindulva az állami levéltár sepsiszentgyörgyi irattárában őrzött kantai anyakönyvben rátalált előbb a temetkezési bejegyzésre: elhalálozás napja 1849. május 7., vezeték- és keresztneve: Gábor Áron, életkora: háromhetes. Visszalapozva az anyakönyvben megtalálta a születési adatokat is: születés ideje április 13., keresztelés április 15., keresztelt neve Áron, bitang, szülők vezeték- és keresztneve: Serestyi Jusztina. Abból, hogy a gyermek születésekor még bitangot írtak az anyakönyvbe, elhunytakor pedig már odaírták a Gábor családnevet, Bözödi arra következtet, hogy időközben Gábor Áron és Jusztina házasságot kötöttek, ennek nyomára azonban nem akadt. Ami meg a születési anyakönyvben az anya családnevét illeti, Bözödi szerint vagy ez vagy a később egy másik okmányban előforduló Velcsuj ragadványnév lehetett.
Jusztináról ugyanis két adat áll még rendelkezésünkre: 1851-ben (ekkor még, aki csak tehette, elhallgatta a szabadságharcban betöltött szerepét, nem ok nélkül rettegve az osztrák önkényuralom kegyetlen megtorlásától!) a kézdivásárhelyi katonai albizottság segítségét kérte, hogy Gábor Áron egyenruhájának néhány darabját s talán fegyvereit is, melyeket a kökösi csata után magához vett, s mely emléktárgyakat Gábor Áron családja később elvett tőle, visszakaphassa. Bereck város elöljárósága pedig teljesíti az osztrák katonai hatóság rendeletét, ekként fogalmazva a február 12-én kelt feliratban: „A méltóságos al Biztosságnak folyo hó 11dik éről költ Rendelete telyesittéséül a Veltsul Jusztina panaszára tisztelettel jelentyük, hogy négy Darab portékáit tudniillik egy subát egy Kurtit egy Keszkenyőt és egy pár topánkát öreg Gábor Istványnőtől el vetetvén azokat egy Sákba bépetsételve a rendelet értelménél fogva külgyük a méltóságos al Biztossághoz”. Hogy ama „négy Darab portékáit” Jusztinának átadta-e a katonai albizottság, nem tudni, ez a válaszlevél vált azonban Jusztina „keresztelőjévé”, azaz ennek alapján fogadjuk el családneveként a Velcsujt.
Jusztina valószínűleg Bereckben élt, és igen nagy szegénységben. Erről tanúskodik a település elöljárója, „Fejér Károly egyesbíró” által 1868. szeptember 10-én a Rikán belüli honvédegylethez írott segélykérő levele, melyben úgy fogalmaz: „(...) szives felkarolás végett egy olyan honvédet ajánlok egy nőben, ki méltán megérdemli a figyelemreméltatást, ügyének hathatós felkarolását. Ez nem más, mint feledhetetlen hősünk n. Gábor Áron tüzér őrnagy hátrahagyott jegyese. (...) Minthogy ezen nő daczára honleányi érdemeinek mindenkitől elhagyatottan – jobban mondva – elfeledve szánandó szegény, mostoha s valóban nyomorult állapotban van. (...) Ismételve reményemet fejezem ki Jusztinának s ügyének felkarolása iránt s őt újból jólelkületébe ajánlom”. E beadványra válasz is érkezett, a ’48-as hősök emlékének ápolására, a rokkantak és rászorulók megsegítésére alakított honvédegylet jegyzője azt írja: „Pénzalappal nem lévén rendelkezés segélyezés kellőkép nem nyujtathatik.”
Ezzel le is zárható a Jusztina-fejezet, történészeknek ennél többet nem sikerült megtudniuk Gábor Áron „hűséges árnyékáról”. A legendához azonban minden elem adott, ki-ki összerakhatja a maga változatát.
