Majdhogynem velem egyidős a Szent György Napok, Erdély egyik legnagyobb városünnepe. Kiskoromban mindig voltak jelentős események, amelyeket vártam, például a karácsonyt, a húsvétot, a szülinapomat, aztán ezek közé beférkőzte magát Sepsiszentgyörgy város ünnepe is.
Jelentőségére akkor döbbentem rá, amikor felcseperedtem, és kimozdultam szülővárosomból. Elmentem egyetemre Csíkszeredába. Az ottani Sapientia EMTE Székelyföld különböző szegleteiből gyűjtötte össze a diákokat. Lehetőségem volt megtapasztalni a csíkszéki, udvarhelyszéki, gyergyószéki emberek lokálpatriotizmusát. Mondjuk, abból nekem is volt bőven, ezért a beszélgetések során emberükre találtak. Viszont ahogy közeledett a tavasz, a Szent György Napok, majdhogynem értetlenül álltam társaim megváltozott viselkedése előtt. Mindenki leste a városom ünnepének lassan bővülő programját. Dicsérték, és zúgolódtak saját településük miatt: hát nálunk miért nem lehet ilyet szervezni?
Ekkor nagyon büszke voltam, és először történt meg – mondjuk, akkor az időmből is kitelt –, hogy végigolvastam szinte az összes hírt a városünnepről. És igen, talán ez a lényege a Szent György Napoknak, egész Székelyföld, sőt, egész Erdély a városunkra figyel ilyenkor. És a fenti kérdésre is válaszolnék, mégpedig azzal, hogy elég nehéz lenne most már más településen ehhez hasonlót szervezni. Az indoklás nagyon egyszerű, a Szent György Napoknak immár hagyománya, erős márkaneve van, és a szervezőcsapat kiépítette szerteágazó kapcsolatrendszerét. Ezt a hármat sem akarattal, sem tehetséggel, sem pénzzel nem lehet egy-két év alatt lekörözni. Ezzel a mondattal búcsúznék is, azt kívánva, hogy minden szentgyörgyi legyen büszke április 26. és május 4. között, hiszen van, mire.
Ha már a Kovakő hasábjain is szó esik a Szent György Napokról, nem tudok elmenni a „Dorkás”, „nem kell nekünk tűzijáték” kampány mellett sem. Ha jól értettem, az az üzenete, hogy a tűzijátékra költött pénzt inkább szegény gyermekekre fordítsák. Tudom, a szervezők a sajtó előtt tisztázták már, hogy azt a pénzt a tűzijátékot biztosító cég hozza, és ha nincs tűzijáték, az az összeg úgysem marad meg. De nem is ez a lényeg. Engedjétek meg, hogy elmeséljem egyik élményemet. Megyek haza munkából, és kinyitom a postaládámat. Havonta megközelítőleg háromszor nyitom ki. Így tettem most is. Elárulom, mi volt benne: számlák, a megszokott hitelajánlatok, reklámok. Nagyon fontos részlet: a hitelajánlatokat hitelintézmények küldték, amelyek azért termelnek egy bizonyos profitot, van bevételük, viszont sima papírlapon, egyszerű fehér-fekete nyomtatást vehettem a kezembe. Ezzel szemben mit találok még a postaládámban? Egy fényes lapra nyomtatott, színes Dorkás szórólapot. A lépcsőn felfelé menet – jutott időm, mert a negyediken lakom – azon gondolkodtam: talán nem is a szegény gyerekekről szól az egész.
Mihály István