Mint minden ember, építőkövei vagyunk a társadalomnak, és mindannyiunk feladata, hogy saját életünkben és környezetünkben tegyünk a világ jobbításáért. Változtatva kommunikációnkon vagy egymásra figyelve már tudunk kezdeményezni és valami igazit kialakítani. A kelet-európai országokban nem olyan az oktatáspolitika, hogy az emberek észrevegyék: nem egy szociális államban élnek, amelyben a vezető politikusok megoldják helyettük a problémáikat. Fel kell ismerni, hogy már senki nem old meg helyettünk semmit, mi magunk vagyunk felelősei saját életünk alakulá­sának.
Sok fiatal életéből hiányzik egy tőkesúly, amely a társadalom hamis szele által meghimbált testet a helyes irányba állítaná vissza. Az iskolában a fiatalok nem tanulják meg, hogy egy „csapatnak” vannak bizonyos szabályai, ami által megfelelően működik a közösség. Tulajdonképpen káosz uralkodik, amelyben nem figyelnek a diákok valós képességeire, hanem a rendszer által elvárt skatulyákba kényszerítik őket. Az iskolának kreativitásra, kíváncsiságra és problémamegoldásra kellene nevelnie a diákokat, hogy ne legyen olyan nagy bennük a félelem és a bizonytalanság. A beilleszkedés mindig időszerű téma a fiatalok életében, mert nagy a tétje annak, mennyire tudják elfogadtatni magukat, néha akár a könnyű örömszerzés eszközeit is használva, hiszen legtöbb esetben ezt várja el tőlük az osztály- és iskolaközösség, miként az a közösség is, ahová szeretnének elmenekülni a magány elől. Mindez, persze, csapda, mert ilyenkor abban az illúzióban ringatjuk magunkat, ami nem „mi” vagyunk, tehát feladjuk vagy változtatunk a személyiségünkön. Ugyanakkor mégis boldognak érezzük magunkat, mert nem vagyunk egyedül, de gyakorlatilag magunk számára is hazudunk.
Nyugaton nem szeretnek az emberek beszélni a problémákról, és sokszor kikozmetikázzák az életüket, ahogy az állam a statisztikákat. Sokkal ütősebb dolgokat kell mutatni ahhoz, hogy elgondolkozzanak az emberek a saját életükről.
A német iskolai rendszer úgy rendezkedett be, hogy szinte a szülők helyett neveli a fiatalokat. A cél az, hogy minél hamarabb önállóvá váljanak. A családi fészekben maradás egyre rövidebb ideig tart, ezért teljesen megszűnik az a jelenség, hogy több nemzedék él együtt. Nincs, aki meghallgassa a fiatalokat, aki elmondja nekik, hogy az a szabadság, amibe ők már beleszülettek, nem volt mindig természetes állapot. Ma már nincs egységes értékrend, amit követni tudnának. Hiába kap otthon bizonyos fajta nevelést, amikor a következő utcasarkon már teljesen mást lát a diák.
A fiatalokat, de úgy általában az embereket senki nem készíti fel a valóságra. Ha igazán tudatában lennénk annak, hogy bármikor meghalhatunk, akkor nemcsak magunkra gondolnánk, hanem jobban odafigyelnénk szeretteinkre, és valóban ajándékként élnénk meg minden egyes napot.

(A teljes turnénapló az Osono.ro honlapon olvasható.)