Nem először tapasztaljuk, hogy a román politikusok elveszítik humorérzéküket, ha a kisebbségi önrendelkezéssel kapcsolatos téma felmerül.

Adrian Năstase például többkötetes jogi traktát szentelt e kérdésnek a kilencvenes években, s lovagolta agyon az európai dokumentumokban megtalálható kitételt, mely egy időben valóban csak a ,,kisebbségekhez tartozó egyéneknek" biztosított különben olyan jogokat, melyeket kollektívumoknak ― ezek persze egyénekből állnak ― nyújtott. Eme fából vaskarikával ott gurigáznak a brüsszeli játszótereken is.

A nemegyszer a kisebbségek eltaposása, elnyomása, beolvasztása, szétkergetése révén megszületett európai nemzetállami rendszer terhes öröksége, múltja köszön itt kényszerképzet módjára vissza, s persze, a legfiatalabb keleti nemzetállamok voltak a legkevésbé képesek kigyógyulni egyelőre e betegségből. A kór szövődményei az olyan ún. fiatal nemzetek közjogi gondolkodását bénítják főleg meg, mint amilyen a szlovák vagy éppen a román, illetve hát a birodalmi gondolattól szabadulni nem tudó nagyorosz álom szintén e lidércnyomásban szenved.

A mai Európa a maga mozaikszerkezetű felépítésében azonban már más logikára hallgat. A kifelé korlátozott (ezt önként vállalta) állami szuverenitást igénylő együttműködés szubnacionális szinten is lazuláshoz vezet, és ez átrajzolhatja a térképeket. A már eddig meglévő területi és kultúrautonómiák a regionalitást felkaroló újabb törekvések hatására csak bővülhetnek és továbbterjedhetnek, s nyilvánvalóan komoly jövő vár rájuk.

Ebben állna ,,nevetségességük"? Akkor bátran kacaghatunk.