A Bod Péter Megyei Könyvtár alkalmi ötlete volt a magyar költészet napjára meghirdetett Verskaláka: kedvenc versidézetét vinné be a bibliotékába, akinek fontos a poézis, dobná urnába, akárha szavazna. Ilyen megközelítésben, bizony, elbukott a népszavazás, a részvételt én magam a kultúrhatár alattinak értékelem. A kalákát szervező könyvtár is ennél többet remélt, vélték, a száz idézet csak-csak összejön, de a negyvenkét embertől származó ötvenkilenc töredékkel is elégedettek végső soron: első kezdeményezésnek, figyelembe véve, hogy csupán egy nappal előtte hirdették meg, no meg azt is, hogy személyesen kellett bevinni a cédulára írt sorokat, jól sült el, véli Szonda Szabolcs intéményvezető. És hozzáteszi, a rossz idő is belejátszott – bár, ha ügyről van szó, akkor tűzön, vízen át. Mert valójában ez volt a tétje a Verskalákának: akadunk-e elegen e városban, e megyében, akik szívügyként értelmezzük a magyar verset, tágabb értelemben a magyar kultúrát? Kishitűnek véltem még pénteken a kaláka meghirdetőjét, amiért csupán száz idézettel megelégednének, csuklóból összejön annyi, véltem, elég egy-két magyartanárnak a máskénti iskolahétben felvetnie az ötletet, s osztálynyi gyerekek viszik a füzetből kitépett papírfecniket. Hogy nem így történt, arra kellene igazából magyarázatot találni.
A sok vagy kevés kérdésének boncolgatása mellett egy gondolatnyit megérdemel a statisztika is. Az ötvenkilenc beadott idézetből tizenkettő származik József Attilától – nem hiába hát, hogy épp az ő születésnapját találták a magyar vers ünnepére alkalmasnak. Bár e napon született Márai Sándor is – és ő is szerepel a Verskaláka megidézettjei között, igaz, nem a dobogós helyeken: megelőzi Ady Endre hat, Kányádi Sándor négy, Weöres Sándor három idézettel. Két-két idézetes Márai mellett Illyés Gyula, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Tompa Mihály, Váci Mihály, Vörösmarty Mihály, és egy-egy idézetet dobtak be a dobozba Bartalis Jánostól, Dimény Árpádtól, Dsida Jenőtől, Egyed Sándortól, Farkas Árpádtól, Kazinczy Ferenctől, Kemény Istvántól, Kovács András Ferenctől, Mécs Lászlótól, Nemes Nagy Ágnestől, Orbán János Dénestől, Pilinszky Jánostól, Reményik Sándortól, Szabó Lőrinctől, Szilágyi Domokostól, Szőcs Gézától, Varró Dánieltől és Zubreczky Antaltól. Látható hát, kiegyensúlyozott a „harc” a klasszikusok és a modernek között, ami – bár kisméretű a „minta” – arra enged következtetni, hogy mégiscsak van valamelyes ázsiója a versnek, hogy mégiscsak olvasnak verset mifelénk is az emberek.
Remélhetőleg sokkal többen, mint eme első Verskalákán bizonyíttatott, de ez majd kiderül a folytatásban.