Vajúdik ez a világ, és nem tudni, mit hoz a holnap. Várjuk, egyre csak várjuk a tavaszt és a feltámadást, és ha bizonyosság az, hogy a természet ciklikusan ismétli önmagát – mi lesz a feltámadással? Merthogy ez sem a népek tavasza lesz, az már bizonyos.
A geopolitikai értelemben nyugati Európa csak a sötétben tapogatózik, miközben fennen hirdeti az alulról jövő kezdeményezések fontosságát, elfojtja mindet. Vergődik a tehetetlenségtől, világos jövőkép nélkül, a sokszínűség illuzórikus álmát űzve. Eközben naponta mállik az uniós status quo, egységesnek vélt államok néptöredékei saját országot akarnak, az autonómiát már kivívottak tovább építik álmukat. Európa keleti része meg egyre inkább a háború felé sodródik, amit ugyan a térségben senki nem kíván, hiszen jutott abból nekünk épp elég az elmúlt száz esztendőben, és előre százra is még kamatostul. Másik fronton, a keresztény vallásén pedig folytatódik az állóháború, hiába vetette fel még 1997-ben az Egyházak Világtanácsa a húsvét időpontjának egyeztetésére vonatkozó reformjavaslatot, sem a keleti, sem a nyugati egyház nem döntött elfogadásáról.
És ebben a valamit vajúdó világban itt vagyunk mi, ismét középen. Rábízva a történelem kegyéből egy olyan nemzet kezére, mely kénye-kedve szerint alakítja sorsunkat, többnyire nem a javunkra. Sokszor elmondtuk, ami nekünk jó, az nekik nem rossz. Süket fülek, bezárt agyak, és ha páran mégis meghallgatnak bennünket, netán még igazat is adnak nekünk, rögvest nemzetárulót kiáltanak rájuk azok, akik saját országuk csónakját sem a nyugodt vizek felé terelgetik. Bár miért is tennék, ha életük értelme a zavarosban halászás. Csupán az biztató számunkra, hogy van egy ország, amelyet ismét anyaországnak hívhatunk, már nem a csonka vagy a maradék jelző illeti meg, anyaország, amelyre számíthatunk, és amely számít ránk.
Vajúdjék hát bármit e világ, konokságunk a kínkeserves holnapszületésre vágyik. Mondják, a történelem is ismétli önmagát, nem csak a tavasz jön el újra és mindig. Hittel vagy hit nélkül, de bízunk a feltámadásban.