Közben leszállt az est, elült a munka zaja, a zsellérházakból az udvarra esett a rőzsetűz világa. Az üstökben forrt a víz, vacsorához készülődtek a megfáradt cselédek. A masina elkészítésének örömére az ispán egy korsó bort küldetett Gábor Áronnak. Vacsora után a két barát folytatta a beszélgetést.
– No, Áron, most rajtad a sor.
– Hát mikor otthagytunk téged Somlyón, az iskola kapujában – kezdte a beszédet Áron –, úgy neki voltam ereszkedve a bánatnak, hogy hazáig egy szót sem tudtam szólni. Apám elvitt az öreg Jancsóhoz, aki asztalosmesterséggel foglalkozott, de csak úgy télen, mert dologidőben a földjét művelte. Nála voltam tavaszig. Mikor az öreg Jancsó nekifogott a szántásnak, apámmal bészekereztünk Vásárhelyre, Kézdivásárhelyre.
Ott Csere Mihályhoz szegődtem el. Jó hírű műhelye volt, ismerték az egész környéken. Csere uramnál már többecskét tanultam, mint az öreg Jancsónál, de nem eleget. Nála voltam őszig, akkor besoroztak. Egy darabig ott, Vásárhelyt folyt az egzecéroztatás, onnan rendeltek Szeredába, a várba. Szerettem volna a tüzérekhez átalkérezkedni, de szóba sem álltak velem akkoriban. Később, mikor észrevették, hogy jó írásom van, s a német szó is ragad rám, beléválasztottak abba a menetbe, amelyiket Gyulafehérvárra irányítottak további kiművelésre. Ott megtanítottak az ágyúkezelésre, de mégsem tettek át a tüzérséghez.
Így folyt az életem örökös egyformaságban, már a napokat sem számláltam, azt sem tudtam, hányadika van. Egyszer felolvastak egy parancsot, hogy aki akar Pestre menni tüzériskolába, jelentkezzék. Nem törődtem, hová visznek, csak arra gondoltam, világot látok. Jelentkeztem, így kerültem Pestre. Már akkor elég jól forgattam a német szót, már hadikönyveket is olvasgattam. Mindenképpen szerettem volna a Genie-Corpshoz kerülni, hogy megtanuljam az ércöntés, puskaporgyártás tudományát. Ez csak jóval később sikerült, mikor tíz embert kértek a pesti ezredtől a bécsi ágyúgyárba. Addig jöttem-mentem, engem is bévettek a tíz közé. Ekkor már harmadik esztendeje ettem a császár kenyerét, ott, Bécsben fordultam a negyedikbe. Az ágyúgyárban studíroztam a rézöntést, az elegyítést, kalkulációkat végeztem egy hadiinzsellér mellett, még a mintarajzok készítését is elloptam a szememmel.
A tiszt urak kacagtak rajtam. Azt mondták, nem nekem való az. Küldtek a kocsmába. Engem nem vonzott a kocsma, az italokból is csak a bort szeretem, azt is módjával, s csak a javát. Vasárnaponként béültem a műhelybe, fúrtam-faragtam kedvemre. Egy napon az a gondolatom támadt, hogy önmozgó ágyút is lehetne szerkeszteni. Könnyű, síksági kis ágyút rajzoltam, melyet egyetlen tüzér kezelhetne. Maga a tüzér úgy ülhetne az ágyún, mint a huszár a nyeregben, s lábhajtással, mint ezt a cséplőmasinát, maga mozgatná elébb-elébb. Az ellenség is nehezen találná el, ha folyvást változtatná állását. A rajzot megcsináltam hamar, egy-két nap múlva kifaragtam fából. Elvittem az inzsellér-majorhoz, kértem, engedje meg, hogy csináljam meg nagyban, valóságos ágyúnak. Az inzsellér nem szólt semmit, elvette a rajzot, a mintát, hívatta a szanitéceket. Mire észbe kaptam volna, már ott állottam az ezredorvos előtt. A doktor mindenféle kérdésekkel támadt reám, azokra gyorsan, gondolkozás nélkül kellett felelnem. Másnap már a kezemben volt az obsitoslevél. Jubiláltak eszelősség miatt. Így, mielőtt a negyedik esztendőm letelt volna, szélnek eresztettek. Egy darabig csavarogtam Bécsben, Grácban, azután vagy két esztendeig otthon ültem Bereckben. Jártam a mezőre, ettem, ittam, aludtam jó nagyokat. Későbben nyitottam egy műhelyt, asztalosmunkát vállaltam, ajtó-, ablakrámákat, bútorokat készítettem. Mikor azt is meguntam, eladtam mindent, csak annyi szerszámot hagytam meg, amennyi elfért egy tarisznyában. Negyvenben felmentem Pestre, jelentkeztem az ötödik tüzérezrednél, kértem, tanítsanak tovább a tüzéri mesterségben, de nem álltak szóba velem. Vállamra vettem az átalvetőt, s elindultam világgá, mint a többi mesterlegény. Elvándoroltam Csehországba, Prágába, onnat vissza Bécsbe, Bécsből Pozsonyba, Pozsonyból megint Pestre. Másodszor is jelentkeztem a tüzériskolában, de most sem volt több szerencsém. Negyvenkettőben Imre öcsém helyett jelentkeztem, s szolgáltam vagy három esztendőt. Negyvenháromban elhalálozott szegény apám…
– Isten nyugosztalja – szólt közbe Csergő halk szóval.
– Negyvenötben megint otthon ültem, egy év múlva bejártam Erdélyt, dolgoztam Szebenben, Szentgyörgyön, voltam asztalos, harangöntő, lakatos, mindent kipróbáltam. Negyvenhétben újból hazakerültem, de nem ültem többet otthon egy-két hónapnál, mert júliusban nagy sáskajárás pusztított, olyan lett a mező, mintha leberetválták volna.
Megszűkült a kenyér, nem volt maradásom Bereckben. Bár anyánknak s testvéreimnek jusson kenyér, gondoltam, s elindultam Havaselvére. Dolgoztam Bukurestiben, Tirgovistében, mindenfelé jól megfizették a munkámat. Egy szép napon kedvem kerekedett megismerni Móduvát. Több mint egy éve már, hogy itt vagyok.
– S Jusztina?
– Jusztina? Ő rég, hogy velem van. Ojtozban ismertük meg egymást. Nem könnyű az ő dolga, de nem szívesen beszélek erről. Szeretjük egymást, s ez nekünk elég.
– Tegyük el magunkat holnapra – válaszolta Csergő.
Jusztina hozott egy öl szalmát, azt elterítették az egyik sarokban, letakarták egy csepűlepedővel. Áron nyitott szemmel feküdt mellette, kezét összekulcsolta a feje alatt, nézte az ablakkeresztet, mely négyfelé hasította a holdvilágot. Fojtott hangon odaszólt Csergőnek:
– Bálint, aluszol-e?
– Még nem.
– Mi újság van otthon?
– Forr a világ, mint a katlan – felelt Csergő, s a hang irányába fordult ő is. – Mikor voltál hon utoljára?
– A tavaszon.
– Akkor hát tudod, mi történt márciusban Pesten? (...)
– Még a tavaszon történt, hogy a pesti revolúció hírére a brassói garnizon parancsnoka ki akarta vitetni Háromszékről a puskákat. Összeszedték a határőröktől, szekerekre rakták, letakarták ponyvával, s elindultak Brassó felé. Uzonban egy öreg népfelkelő gyanút fogott, fellármázta a szomszédságot. Németh László úr is éppen Uzonban volt, meghallotta a lármát, kifutott az útra, hát a tizennégy pakkszekér már ott állott a községháza előtt, a lovak visszahőköltek, a sok ember úgy körülvette a szekereket. Valaki felkapta egy helyütt a ponyvát, hát tiszta csupa jó puskával volt megrakva a szekér. Ekkor kiviláglott, hogy a brassói katonai kormány kéz alatt adta a parancsot a puskák elszállítására, hogy a székely határőröket a harctól visszatartsa s a fegyvereket a szász városokba kicsempéssze.
– Mi lett a fegyverekkel?
– Abból egy sem jutott bé Brassóba. A szekereket megfordították, s béhajtottak Szentgyörgyre az ezerötszáz puskával. Azok ott vannak most a székházban.
– Azóta mi történt, mit hallottál?
– Nemrég találkoztam Szentgyörgyön egy enyedi diákkal, valami Nagy Sándor nevezetűvel, aki azért jött haza, mint mondta, hogy Háromszéken s Csíkban önkénteseket toborozzon a revolúció seregének, mert baj van, külellenség támadt ellene. Délen, Horvátország felől Jellasics készül felfelé nyomulni. Azt mondják, amerre halad, égő falvak jelzik az útját. Azt mondja Nagy Sándor, az enyedi diák, akiről szóltam, hogy a császár Lamberget nevezte ki a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnokává, de alig érkezett Pestre, a nép megrohanta a Lánchídon, s kioltotta a gyertyáját. A császár bosszúból most ezt a Jellasicsot nevezte ki Lamberg helyébe. Meggondolhatod, milyen vérszemet kapott a martalócvezér, midőn főparancsnoki tisztségre emelkedett. A háború most el nem kerülhető. Odakint már eddig vérbe borultak a mezők s lángba a városok. A tűz Erdélybe is átaljött.
– S te most indulsz útnak? – kérdezte Áron, s szeme izzott a sötétben.
– Most.
– Most mindenkinek otthon a helye!
– Tudom.
– Akkor minek indultál el?
– Mert tizennyolc éve készülök az útra, s ha most el nem indulok, többet soha. Ha a felkelés Erdélyben is fellángol, lezárják a határokat, nem tudok kimenekülni többé a katonai gyűrűből.
– Otthon minden épkézláb emberre szükség lehet!
– Te is itt vagy még.
– Még itt, de reggel már nem leszek!
– Nem leszel?
– Nem. Hajnalban indulok. Ha tudtam volna, már előbb indultam volna, de így sem késő. A székelység sem alhatik, mikor Európa ébredezik. Félre kell verni a harangokat, fegyvert kell szerezni mindenáron. Hogy irigylem a bécsi, a pesti népet, hogy volt bátorságuk jogokat követelni a népnek, alkotmányt s szabadságot. Hogy vártam a pillanatot, amikor a revolúció vihara megrázza a fákat Háromszéken is. Hát most itt van, elérkezett az idő. Te Bálint, fordulj meg, gyere haza velünk!
– Nem tehetem, Áron. Nekem mennem kell. Eggyel több vagy kevesebb lesz otthon, észre sem vevődik, de ha megtérek egykor Ázsia szívéből, a nevemet övező fény mind hazámra ömlik majd.
Jusztina is felébredt, értetlenül nézett Áronra, aki már felöltözve ott térdelt egy láda előtt, s egyre-másra hányta kifelé a ruhadarabokat, majd lázas sietséggel gyúrta be egy zsákba.
– Mit csinálsz, Áron? – kérdezte Jusztina riadt tekintettel.
– Megyünk haza, Jusztina, kelj fel – válaszolt Áron kurtán.
Jusztina leszállt a fekvőhelyükről, magára kapkodta a ruháját, egy nagy csepűlepedőbe belerakosgatta kevéske holmiját. Áron elővezette a lovát, felrakták a hátára a zsákot s a batyut. A házban otthagytak mindent a helyén, nem szóltak senkinek, nem búcsúztak el senkitől. Áron még egyszer odalépett a cséplőmasinájához, igazított valamit egy csavaron, aztán gyeplőszáron vezetve a lovát, megindult a kapu felé. Jusztina ott ballagott mellette szótlanul, engedelmesen, mint az árnyék.
(folytatjuk)
