Soha nem kötött csokornyakkendőt, nem mondott öt percig tartó lírai vagy vallásosnak tűnő locsolórímeket. Emlékezetében ellenben jól megmaradt az, amikor e napon többen is mámoros felfedezőútra indultak. Egyszer mind az öten piros pólót öltöttek magukra, akkoriban tört be a piacra az efféle rongydarab, virítot­tak, mint cseresznye Magyardécsén. Egyikük ismerőse napok múlva is emlékeztetett, látott öt pirosló alakot a városban vigyorogni. Locsolóeszközként mindig megvetette a spray használatát, így csak egyszer ragadtak magukkal egy borotvahabos hengerecskét, abból is inkább az utcán fújták a habot. Egy al­kalommal természetkedvelő társuk karsztvizet merített tiszta forrásból, hogy utánozhatatlan módon azzal öntözzön, ám érzéketlen cimborája elöntötte, s egyébre cserélte, barbárként korlátozva így a megtisztulás lehetőségét. És azt is látta, ilyenkor a városban sürgő férfinépség szívesen ölt magára fehér ballonkabátot, zöld és lila öltönyt, de ez a húsvéthétfői divat valahogy nem bűvölte el. Egyszer maga is feszegette a korlátokat, kockás frakkot kölcsönzött kolozsvári operaénekes barátjától, s abban vágott neki az útnak, emellé még tár­sított egy verseskötetet is. Pajzán költemények Faludy-féle fordítását hordozta, kínai, szanszkrit, perzsa gyöngyszemek gyűjteményéből olvasott fel, lelkesedéssel. Mérsékelt sikerrel járt, noha gyakran hivatkozott egy angol úriemberre, aki ugyan malac­ságokat írt, de ajkán mégis több mosoly fakadt, mint sóhaj...
Aztán elillant a könnyedség. Érdekelni kezdte a történet is, s bár nem látta egészen világosan a Kálváriára vezető utat, majd az azt követő feltámadást, mégis lenyűgözte, hogy azóta mennyire örvendeznek e második eljövetelnek. És számára ez a mindenkori esély, a megújulás örök lehetősége is az ünnep nagy betűjét jelenti, hiszen többször töprengett azon, összeesni könnyű, ám összeesni és feltámadni olyan, mint amikor hó alól hajt ki a búza.