Furcsa a viszony ebben a közösségben, a szeretet és a gyűlölet határozza meg, s ha sokszor – kimondottan is – az egymás iránti gyűlölet iszonyú méretűvé növekszik, a szeretet mégis mindig összetartja négyüket. A történet Indokínában, a gyarmati időkben zajlik, hová a megözvegyült anya a jobb kereset miatt utazik, természetesen magával hurcolva gyerekeit is. Kiváltságos az életük ott a fehér embereknek, az intézet például, ahol a lány lakik, bármiféle kicsapongását eltűri, mert hírneve attól jobb, ha fehéreket fogadhat. Az anya kétségbeesetten próbál pénzt gyűjteni az európai visszatéréshez, álomvilágban él, csak arra figyel: gyerekeit iskoláztassa, az övénél jobb sorsot szán nekik. A szadista hajlamú nagyobbik báty az ópium rabjává válik, adósságokat halmoz fel, az amúgy is szegénységben élő család élete egyre nehezebb. A lány, bár fiatalabb nála, mégis egyfajta anyai gondoskodással viszonyul kisebbik bátyjához, kímélné ettől a családi légkörtől, melytől maga is szenved. Egy­fajta lázadás tehát gesztusa, mellyel tizenöt és fél évesen egy dúsgazdag kínai fiatalember szeretőjévé válik. Ennek az egyszerűségében bonyolult történetnek az elbeszéléséhez csak indok a szeretővel való megismerkedésének, együttléteiknek, a családja megvendégeltetésének leírása: a lány utólagos lelki tisztulása, az egymást kioltó szeretet és gyűlölet közötti egyensúly keresése, a már-már szenvtelen megközelítés, mellyel felnőttként az akkorra már halott családtagjait szinte kívülállóként látja és láttatja, ugyanakkora súllyal jelenik meg a kisregényben.
Az előadás. Nem állítható, hogy a kisregény kínálja magát a színpadi megjelenítéshez, cselekménye ugyanis sokkal kevesebb, mint az író benső vívódásainak leírása. Ezért lehetett nehéz dolga a végre egyéni műsorra magát rászánó Kicsid Gizellának és a hozzá ezúttal rendezőül társuló Kolcsár Józsefnek olyan szövegkönyvet írnia, amely a kiragadott központi téma – a szeretővé válás – mellett nagyjából a gyarmati és családi körülményeket is követhetővé teszi. Jó érzékkel húzták meg a kisregényt olyanra, hogy a látszólag egyetlen szálon futó cselekmény mellett elegendő háttérinformáció maradjon. Bonyolította vállalkozásukat, hogy az író olykor egyes szám első személyben mesél, máskor önmagát is kívülről látva, egyes szám harmadik személyben beszéli el történetét – ez a kettősség a színpadon bizony nehezen követhetővé teszi a monológot. Arról viszont, hogy ne legyen túl fárasztó a sok beszéd, leleményesen a falra vetített, írógépkattogástól kísért szövegelőtűnéssel gondoskodnak az előadás alkotói, azzal a szándékkal, hogy rávilágítsanak a kimondatlan összefüggésekre. A kisregény mozaikos felépítését az előadás követhetősége kedvéért lineáris történetsorhoz igazították a Duras-szövegből kiollózott mondatokat. A megjelenítéshez minimalista díszletet és kelléktárat alkalmaztak – és igen kevés színészi eszköztárat is. Míg a kompátkelés mozzanatához bőséggel elégséges egy átbújás a közvetlenül az első nézősor lábainál felállított korlát alatt (és emiatt a Kamarateremben a második sortól felfelé ülők nyaknyújtogatási gyakorlatokra, a kivetített szövegrészletek követéséért pedig a rendezői jobb félen helyet találók nyakcsavarási erőfeszítésekre kényszerülnek), vagy az írógéppel, borospohárral, tál almával megrakott asztal is kellőképp megteremti a meditatív emlékezéshez megfelelő környezetet, addig a szerető sokféle arcának megjelenítésére vállalkozó színművész elég fukarul bánik gesztusokkal, mimikával, de legfőképp testjátékkal. A félvállra ejtett ing jelenete például egyenesen suta, és (számomra érthetetlen okból) túlságosan monoton hanghordozást alkalmaz majd végig, a szenvedély vagy a szenvedés nem értelemmel, de füllel felfogható üzenete csak ritkán érzékelhető. Kicsit olyanra sikeredett ez az előadás, mintha Kicsid Gizella hiányos ruházatban (nem fizikailag értendő!) lépett volna a nézők elé – holott számtalanszor bizonyította már, ennél sokkal többre képes kedvenc, kvalitásai okán méltán nagyra becsült színésznője színházunk közönségének.