Hogy a Petőfi-versnek a maga történelmi és érzelmi töltetén túlmutató, igazi közéleti üzenete lehet ma is, azt akkor kiváló színészünk teljesen nyilvánvalóvá tette. Ki-ki személyesen érezhette, hogy éppen ott és akkor őt szólítja meg Petőfi szavaival az előadó. Nemes Levente pedig nem tett mást, mint a Nemzeti dal felhívó jellegű, felszólító mondatait kérdőre fordította, s így a többezres tömeg minden egyes tagja azt érezhette, hogy megkerülhetetlen válasz előtt áll, olyan elevenbe vágó kérdésekre kell választ adnia, mint például: Hí a haza?, Itt az idő?, Most vagy soha?, A magyarok istenére esküszünk?, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk?
A Nemzeti dalnak hasonlóan merész és hatásos átírását költő részéről Markó Béla Csatolmány című új verseskötetében találni. Immár több évtizede annak, hogy a magyar irodalomban a váteszi szerepre, úgymond, nincs jelentkező, de általában is a költőnek a társadalomban betöltött szerepe a modernség beköszöntével egyre kisebb. Akik mégis közvetlenül kívánnak szólni egy nagyobb közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. Markó például, midőn a Petőfi-vers őt is megszólította, egy nemzetti dal szerzésére vállalkozott mindössze, vagyis egy hangsúlyosan ironikus átiratra. De hogy ennek, a költő-szerephez való ironikus viszonynak közéletet érintő s mai üzenete van, az tagadhatatlan. A Fakard című vers ugyanis segíthet az illúzióinkból való kijózanodásban, a tisztánlátásban, viszont ha erre nem törekszünk – figyelmeztet a vers –, a nemzet eljátssza történelmi esélyét, azaz: „az idő visszafordul”.
Sok esetben ugyanis a groteszk, vagyis a természetes viselkedési mintáktól, valamint helyzetektől és folyamatoktól merőben elütő minőség uralkodik el minden téren, s helyébe lép akár a komoly, jövőt megalapozó férfimunkának is. Végső soron az ilyen jelenségekhez viszonyul ironikusan a költő. Ennek szemléltetésére érdemesnek tartok idézni néhány, a fenti tünetekre alaposan rávilágító részletet a versből: „Nekem most nincsen láncom, / de van helyette kardom, / kardjával hadonászik / ma kis- és nagy-magyarhon. // Békavirág és pitypang / feje lehull a porba, / korhű huszárruháját / a nemzet fennen hordja. // S a nemzett sem jobb nála, / de nyilván nem is rosszabb, / mert fából van a kardja, / és mégis masírozhat. // Milyen felemelő ez, / hogy szabadok lehettünk, / és folyton zászlódíszbe / öltözik most a lelkünk. // Naponta felavatjuk / és leleplezzük Erdélyt, / mint élettelen szobrot, / amely élő volt nemrég.”
Markó egyik elvitathatatlan költői erénye, amit már második-harmadik kötetével kezdődően megfigyelhetni, az intellektualizmus, egy határozott és pontos elemzőkészség, amely jelenségek, történések és helyzetek megértésére, értelmezésére s lényegük felmutatására irányul. Történt légyen ez a múlt század nyolcvanas éveiben, amit a romániai magyarság viszonyaira vonatkozóan éppen az egyik visszhangos Markó-kötet címével akár a talanítás évtizedének is nevezhetünk, hiszen ekkor érte el tetőfokát a diktatúra az egyéni és közösségi-kisebbségi jogfosztásokat illetően, vagy akár napjainkban, amelyet plasztikusan gyakorta a szabadság dzsungele metaforával illetnek. Éppen ez utóbbi történelmi helyzet, hogy úgymond szabadok lehettünk, indította a költőt, hogy a szemfényvesztő látszatok mögött a kiábrándító lényegre terelje a figyelmet. Ő ugyanis „most már egy vidámabb / nemzeti dalt szerezhet”, s kijelentheti, hogy „nincsen láncom”, de amit tapasztalnia kell a „kis- és nagy-magyarhonban”, az ő meglátása szerint nem a nemzet igazi talpra állása, hanem – képletesen szólva –: „egy örökös farsang.”

Markó Béla: Csatolmány. Versek, 2011–2013. Csíkszereda, Bookart Kiadó, 2013