gyöngysora fénylik a bőrön — harapj
a lelkedért te is, tépd cafatokra
az ajkam, hogy ne hazudna, harapj
a hangomért, te ádáz! Odi et amo —
ródd fel a számra fogaddal, mard bele
visszafogott szavakért... Szerelmem,
fald fel a nyelvem — edd meg a megtagadott,
dúlt, idegen szavakat... Éhes az önzés,
mint a remény — mit neki itt e makacs
szóra mohó, haragos, fura húsdarab,
édes, amely cselezőn csatázva
éled a csókban, akárha beszélne,
szívd ki hegyéből a száz hamis ízzel
illatozó szót! Odi et amo. Két nyelv
feszül most egymásnak a világ valahány
szaváért — védtelenül, csupaszon, szerető
dühbe vonaglón, összefonódva a néma
harcban, egybesimulva, habár sohasem
lehet eggyé... Odi et amo. Odi et amo.
Ó, diadalmas vad keserűség vív a
világért, két feszülő nyelv — és mi nem
értjük, a megfeszítettek, a szó kusza kínját,
Clodia szentem, a csókban...