A tulipángruppok mentén valahol a lány

lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján

megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni

napban a város. A fiú boldog, hát komoly,

mint a férfiak ilyenkor: ,,Meglátod,

megöregszem, s nem fogsz szeretni" — mondja —

,,Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig —"

,,,...melletted megyek, mert az öreg tanárné

felett is éppen úgy eljár az idő".

És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,

csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra

úgy, hogy azt hiszik: életük minden

zugába bevilágít.

A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.

A fénykörén kívül totyognak később

a férfiak megöregedve, s a leejtett

bot után hajolva ütközik kezük.

A magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:

egyetlen Júlia sírja.