1944–2014. Hetven esztendő. Két emberöltő, vagy akár a harmadik generáció ideje? Eközben hatalmak, rendek, eszmék születtek s buktak. S ezredév is fordult. A XX. század véres történelmi eseményei között a zsidó népirtás (a köztudat holokauszt néven ismeri) a társadalom történeti és emléktudatában sajátos helyet foglalt és foglal el. Manapság is. Az elkövetőkében, az áldozatokéban s utódaikban egyaránt.
*
A kemény törvények és rendeletek keretébe szorított emberirtó akciókban elpusztított mintegy hatszázezer magyarországi zsidó áldozat emlékére a magyarországi kormánykörök a 2014. esztendőt a történtek 70. évfordulójára Holokauszt Emlékévnek nyilvánították. A megemlékezések nemcsak a trianoni Magyarország területére, hanem a történelmi Magyarországnak azokra a vidékeire is kiterjedtek, amelyek 1944-ben az országhoz tartoztak, illetve e területekről is deportálták a zsidó lakosságot.
*
A megemlékezéseknek ez a társadalmasított szellemisége gyűrűt vetett az „akkori”, de az azóta eltűnt Háromszék megyei Zsidó Hitközség áldozataira való, kiemeltebb rangú megemlékezésére is. Így vetődött fel a tragikus történelmi eseményeket őrző Emlékpark létesítésének gondolata. Helyi kezdeményezésre, a városi polgármesteri hivatal és a Romániai Zsidó Közösségek együttes anyagi és erkölcsi támogatásával döntés született az Emlékpark létesítéséről. E célra adott volt a város Vojkán utcai zsidó temetője. Itt már álltak a tragikus események emlékét őrző objektumok. Az 1946-ban állított emlékkő és emléktábla: A munkaszolgálat és a deportálás emlékére. 1942–1944; a 2009-ben, a holokauszt 65. évfordulójára készült és felavatott Emlékfal a volt háromszéki zsidó közösség 611 áldozatának kőbe vésett nevével.
Most, 2014-ben, a 70. évfordulóra sajátosabb emlékművel adózik az emlékezet. Az „akkor történtek” gyermekáldozatainak emlékére alakított emlékhellyel. Egy sírkövet szimbolizáló emlékoszlop mellé helyezett emléktábla szövege szerint: „annak az 52 sepsiszentgyörgyi zsidó gyerekembernek emlékére, akiket 1944-ben e városból deportáltak, s valamennyiüket a gyilkos eszmék hamuvá őröltek”.
*
A megyének és a városnak számos emlékhelye, emlékparkja, emlékműve mellé most egy, a város történelmi múltjához tartozó, sajátosabb tartalommal töltött Emlékpark sorakozik. Avatásra kerül egy Emlékpark azzal a titkos reménnyel, hogy helyet talál majd a megye, a város többi olyan emlékhelyei között, melyek e vidék neves erkölcsi-kulturális hagyományaihoz hűen, oly tisztelettel őrzik és óvják elődeik s halottaik emlékét, nyugalmát.
A Fekete Képről
Nem adatott meg számomra a rajzolás tehetsége. Gödri Feri bácsi kínosan-derűs rajzóráinak nehézségein Szilágyi Géza segített át. De mindig élt bennem az alkotókkal és alkotásaikkal szembeni csodálat. Sokkal később, amikor már a „saját” műtermében nézegettem szénrajzait, színes olajképeit, egyik alkalommal halkan megjegyeztem: „egyszer talán én is megfestem a Nagy Fekete Képemet”. A mindaddig mélyre bújtatott gondolatból ez a néhány szó szaladt ki a számon. Semmi több. Rám nézett. Tudta ugyan, hogy mire gondolok, de arról sem akkor, sem később többet nem beszéltünk.
*
„Akkor” írott törvények szabtak határt az emberi kapcsolatoknak. S ezek a normák éppen úgy lecsapódtak a társadalom íratlan szabályaiban is.
Ebben a gyermekek számára sem volt kivétel. Környezetem világa is merev zártsággal vette körül őket. Ők azonban mindezekről a meleg szülői pajzsok alatt alig vettek tudomást. De gyermeki kapcsolataikat tudtukon kívül mégis ezek a sajátos feltételek formálták, alakították.
A városban az akkor 8–10–12 évesekből álló, az osztálytársaiktól elszigetelt gyermekcsoport tagjai a szolidaritás ösztönös ráérzésével keresték egymás társaságát. A külső társadalmi nyomások, sérelmek – szinte természetes módon – egy sorba állították őket.
A szülők anyagi vagy társadalmi helyzetétől függetlenül járták egymás házát, kertjét, udvarát. A gyermekkornak, akkor megélhető szabadságának játékos könnyedségeivel, élményeivel. Lassan egymásrautaltságuk baráti kapcsolatokká erősödött.
*
Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre, egyik napról a másikra eltűntek a színről. Valamennyien. Mintha a föld nyelte volna el őket. Vagy inkább az ég? Egyszerűen nem voltak többé. S velük tűnt közösen megélt világuk is.
Akkor nem értettem meg, hogy mi és hogyan történt. De hogyan is magyaráztam volna meg magamnak azt, hogy a többieket, mindannyiukat, kivétel nélkül, egyszerűen csak... Azt, hogy miért s hogyan? Kitől s milyen választ kérhettem vagy kaphattam volna?
Legyilkolták mindazokat, akiknek sorsában osztoznom kellett volna. Ott, a „tisztító fürdőben”.
*
Abból a baráti gyermekcsoportból egyedül maradtam életben. A történtek érthetetlenségével és megmagyarázhatatlanságával. Csak később, fokozatosan ivódott sejtjeimbe a megértés. Kitörölhetetlenül.
Idővel változtak világok, körülmények, cserélődtek az emberi kapcsolatok. Az új ismeretségek mögött azonban valahol mindig jelen maradt az eltűnt, eltüntetett gyermektársak világa. Megpróbáltam hű maradni hozzájuk. Ez a szándék később meghatározója lett a máshoz, a másokhoz való közeledés vagy tartozni akarás megfogalmazódásának. Az új kapcsolatok, viszonyok alakulásának, jellegének, világának.
*
Az idők során a történelmi tények valós és részletes megismerése sem jelentett számomra megnyugvást, beletörődést. Ellenkezőleg. Gyakran kerített hatalmába a Velük való sorsvállalás gondolatisága. A Velük, ott és akkor történtekkel való azonosulásnak, együttérzésnek gyötrő gondolata, szándéka.
Átérezni elképzelhetetlenül bestiális megsemmisítésüknek felfoghatatlan világát. Azt a feneketlen mélységet, amelyben a mérhetetlen félelem utolsó akkordjaként az életnek utolsó sikolya, sóhaja születik. A gyerekember legutolsó gondolatának rettenetét.
Hogy ezt az érzést, az átélés szándékát talán a túlélő ember lelkiismereti kényszerei szülték? Lehet. Élni azzal a gondolattal, hogy Őket, mindannyijukat legyilkolták? És Te?… Hogyan…? S miért?
Szükségét éreztem, hogy legalább egyetlen felkiáltásban azonosulni próbáljak átélt sorsukkal.
*
Ez a szándék valamilyen megoldást keresett. S akkor vetődött fel a Fekete gondolata. Környező világomban a fekete a gyász és a halál elfogadott szimbóluma. Fekete kép. Melyen nem a színek és formák uralkodnak, hanem csak átsejlik benne valamilyen mély, sötét, kifejezhetetlen borzalom. Az élet értelmetlen megsemmisítésének érthetetlensége. Vászonra vetni a megfogalmazhatatlant.
A Fekete talán segít akár egy jottányit is feltárni a rettenettel való azonosulásból?
Egyszer aztán megpróbáltam. Akkurátusan. Előre előkészített vázlatokkal. Lealapozott, fekete alapú vásznon áttetsző zöldes árnyalat. A kép sarkán tűzvörös vonallal.
(Csak sokkal később fedeztem fel, hogy a fekete képek gondolatisága már réges-régen ott lapult a festők világának bugyraiban.)
Azzal a Fekete Képpel talán csak egy személyes mementót kívántam volna a magam számára? Lehet. Más úgyis értetlenül szembesült volna az „alkotással”.
*
Belátom, az a gondolat, az a próbálkozás teljesen irracionális volt. Meddő, sikertelen kísérlet. Átélhetetlen, megvalósíthatatlan elképzelés. Az élet nem enged meg ilyen játékot. Nincs közelítés vagy utalás. Nincs önámítás. Semmilyen Fekete Kép nem adhatja vissza a határtalan szenvedések kínzó hangulatait. A védtelen gyermekek még egyetlen, talán utolsó lélegzetvételért való néma küzdelmét. Az élni akarásnak s a szorongó félelemnek azokat az ismeretlen érzéseit, amelyeket ott és akkor Ők átéltek. Azt semmilyen eszközzel, szándékkal sem átérezni, sem megközelíteni nem lehet. Sem feketében – sem ordító színesben.
De istenkáromlás volna akár a festészet érthetőbb nyelvén is vászonra vinni a kínnak, a szenvedésnek azt a látványát, amit „ott és akkor” műveltek. A széplelkek a festészet pornójának kiáltanák ki, s fanyalogva fordulnának el attól a képtől, amely egy különös gyilkolás elképzelhetetlenül kegyetlen halálküzdelmének orgiáját tárná eléjük.
A fojtó füst szagának pedig milyen szín lehet a legmegfelelőbbje?
*
S még valamiről.
Ott és akkor Velük együtt pusztult, semmisült meg minden kézzelfogható, veretes és a „hitetlenek és tagadók” számára elfogadható „dokumentum” arról, hogy mit jelentett s hogyan zajlott le a „tiszta és zsidómentes társadalom” megteremtése.
Velük s bennük veszett minden írásos, pecsétes bizonyíték a zsidók elleni „harcos küzdelmeknek” abból a fejezetéből, mely az utolérhetetlen emberi gonoszságról, a milliónyi értelmetlen és galád gyermekgyilkosságról is szól. Közöttük a most már örök gyermekeknek maradt barátaimról is.
Marad csak mélységes megvetése a Gyilkoló Embernek s Szellemének. Idő és határ nélkül.
*
Emlékezés? Előttem a falon egy színes linómetszet. Auschwitzról, a megsemmisülés metaforájáról. A képi világnak, a gondolatoknak, érzelmeknek sokkal racionálisabb, kifejezőbb eszközeivel fogalmazva, mint az én érthetetlen fekete négyszögem. Segítségért kiáltó-könyörgő emberek kinyújtott kezekkel. Az életért való küzdésnek utolsó, kétségbeesett, vádló vagy kérdő mozdulataival. S a mögöttük felsejlő emésztő lángokkal.
*
S utána? Téli béke. S a hosszú alvásra ítélt történelem.
