Ha ne adj’ isten!, kitörne a harmadik világháború, Románia abból is győztesen kerülne ki, és haszna származna belőle, akár az elsőből. A másodikban még idejében átállt a szovjetek oldalára, és visszanyerte Észak-Erdélyt. Kizárt, hogy egy esetleges háborút a rossz oldalon fejeznének be.
Victor Ponta Aranyosgyéresen ecsetelte egy lehetséges háború áldásait, mondván, az a hadiiparnak újabb megrendeléseket jelentene. Gondoljuk csak el: újraindíthatnák a vidombáki repülőgépgyártást! Ugyanakkor fel lehetne támasztani hamvaiból más iparágakat is, mint például a brassói autógyártást – amelynek a szocializmusban is komoly tervei voltak a hadi termelésre való átállásra, akár a toháni gyárnak, mely békeidőben kerékpárt gyártott, vagy a kudzsiri varrógépgyárnak, ahonnan az alkalmazott szerre ellopta a varrógép minden alkatrészét, de amikor otthon összerakta, géppuska lett belőle. Fellendülne romokban heverő vegyiparunk is, amely képes lett volna vegyi fegyvereket gyártani, amivel már diktátorunk is fenyegetőzött. A fegyvergyártás fellendíthetné az egész gazdaságot. Megépülne a vidombáki repülőtér, amelyet katonai objektumként használnának a háború végéig. Utána meg civil repülőtérként. Lehet, hogy a NATO építene néhány autópályát is nekünk, ellenkező esetben soha nem lesz belőle semmi. Rebesgették a 20–35 éves tartalékosok behívását is, amit később cáfoltak. Pedig tiszta haszon lenne, mert egy csomó fiatal jelenleg itt állomásozik munka nélkül. Behívnák őket, ott teljes ellátást kapnának. Azután akár zsoldosokként is tevékenykedhetnének például a francia idegenlégióban.
Amilyen sikeresen politizál Amerika és az Európai Unió, abból nem lehet kikövetkeztetni, hogy mi is történhet az ukrajnai felfordulás kapcsán. Ők még mindig az oroszok elleni szankciókat emlegetik, amiből többnyire Európának származik kára. Németország már nem is haragszik annyira az oroszokra, mert ha azok viszontharagszanak véletlenül, akkor azt az ő energiaellátása bánja meg.
A közeljövőben történjék bármi, mi a NATO kötelékében maradunk, aztán majd elválik, mi lesz. A konfliktus vége felé oda állunk – mint mindig –, ahová kell: a győztesek oldalára. Addig is Ion Iliescut elküldik Moszkvába azzal a feladattal, hogy kössön szerződést az oroszokkal. Ebben benne lesz, hogy minket az oroszok ne támadjanak. Nem tehetünk róla, hogy a NATO a nyakunkra költözött, radarállomást épített Deveselura, és katonai repülőtereket kell rendelkezésére bocsátanunk. Aztán megígérjük, hogy mihelyt lehetséges, rögtön átállunk az oroszok oldalára. Ezért cserébe kérjük az ellenséges Magyarországtól a Tiszán inneni területeket. Cserébe nagylelkűen lemondunk Transznisztriáról Oroszország javára.
Ha netán kitör egy háború a NATO és Oroszország között, akkor megvárjuk, hogy jól összebombázzák egymást. Mikor már látszik, hogy a NATO kerül ki győztesen a háborúból, mozgósítunk minden épkézláb embert, és önként bevonulunk Moldovába rendet teremteni, sőt, a Dnyeszteren túlra is.
Ha meg úgy néz majd ki, hogy az oroszok győznek, akkor percek alatt elfoglaljuk a deveselui radarállomást és a bukaresti amerikai, valamint a többi NATO tagország nagykövetségeit, megbombázzuk New Yorkot és Budapestet, valamint a NATO brüsszeli főhadiszállását. Ezért aztán viszonzásképpen megérdemelten várjuk az Iliescu által megkötött szerződésben rögzítettek megvalósítását.
