Ferdinandy nyolc évig élt és alkotott Franciaországban, francia nyelven, ünnepelt és díjazott író is volt, mégis továbbállt a karib-tengeri Puerto Rico szigetére, amelynek egyetemén harminchét évig tanított. Ekkor spanyolul írt, volt is sikere, de már Párizsban rájött, hogy igazán mélyre ásni csak magyarul tud. Hogy el ne szakadjon a magyar nyelvtől, szakkönyveket rendelt például a libatömésről, és szép lassan beleszeretett saját anyanyelvébe. Hosszas küszködés eredménye ez, de óriási élmény, hogy a magyar nyelv milyen pontos, árnyalatgazdag – és az író alakítja, nem úgy, mint a franciát, ahol az akadémikusok szabják meg, hogy mit hogyan lehet megfogalmazni... S bár figyelmeztetett, hogy a Nyugaton letelepedők élete sem olyan gondtalan, mint sokan vélik, derűsen osztotta meg a „visszidens” szó történetét: beteg édesapja látogatására engedély nélkül utazott Budapestre a genfi menekülttáborból, és mikor feladta magát, a rendőrtiszt megalkotta a disszidens ellenpárját.
A kifejezés Csenger Leventére is illik, aki nyolcadikos diákként került a bezárt udvarhelyi gyárak után Budapesten megélhetést találó édesanyja mellé, és évekig tartó illegalitás – feketén való dolgozás és tanulás – után (egy haláleset miatt) lejárt útlevéllel szökött haza. Nem költözött vissza, de legsűrűbb, legmélyebb írásainak azokat érzi, amelyek az erdélyi talajból táplálkoznak. Gyermekként nagyon idealisztikus Magyaroszágot képzeltem el, de rá kellett jönnöm, hogy a közös nyelv ellenére ugyanúgy idegenbe kerültem, mint az Ausztriában élő testvérem. Ez elég fájdalmas és nehéz is, mert az író akkor hiteles, ha abban a közegben él, amiről ír – magyarázta, hogy miért is próbál élő kapcsolatban maradni  Székelyfölddel.
A két író a fordítói munkáról is mesélt, ami egyfajta „ablaknyitogatás”, a magyar értékek felmutatása a rólunk túl keveset tudó világnak.