Hogy pontosan mit, azt ma már nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem valamiféle új hazát kerestem magamnak a régi helyett. Egy talpalatnyi földet, ahol megvethetném a lábamat. Mi több, ahol, ne adj’ Isten, otthon érezhetném magam.
Nem, hát nem! Nem is találtam ilyesmit fél évszázados vadnyugati kalandozásom alatt.
Minden mindig egy kicsit hideg volt, akármerre jártam. A föld, a házak és az emberek. Talán ismerős, mégis távoli, idegen. A munka néha hozzám szelídítette, és elnézővé tettek iránta az asszonyok. Az idegen kettős kötőanyaga, így szoktam mondani, a munka és a szerelem. Ideiglenes mind a kettő. Csak a köd végleges.
De az, hogy én, csak úgy magamtól, tegyük fel: sírva fakadjak, hogy megcsapjon a föld illata egy dűlőúton, nos, ez a nevesincs-mágia egész életemben egyetlenegyszer fordult elő velem.
Réges-rég történt, még vándorlásom első éveiben. Áramütés volt, fájdalmas gyönyörűség, még most, félévszázad után is beleremegek. Most, amikor már belenyugodtam: úgy kaparnak el, hogy fagyos lesz a föld, ami befogad, és idegenek, akik körülállnak. Azok, akiket a magam módján mégiscsak szerettem. Az útitársak, a barátok. Az asszonyok és a gyerekek.
Ezt az egyszeri, magányos tapasztalatomat szeretném megosztani, mielőtt végleg elmegyek.
Azokban az időkben a Rajna völgyében éltem. Könyvekkel házaltam, és Elzász-Lotaringia volt a szektorom. Az iparosodó északi tartományokkal hamar végeztem, aznap megindultam a ritkán lakott, falusias dél felé. Egy felvidéki fiú, Szekerák Mikulás volt a munkatársam, együtt bolondítottuk a jólelkű, naiv pedagógusokat.
Valamelyik apró, toprongyos iskolában csapódott hozzánk a két lány. Két óvó néni, gyanútlan elsőévesek. Ami azután történt, könnyű kitalálni. Meghívtuk őket vacsorázni, sétáltunk egy patakocska partján. Nem voltak szép lányok, a kisebbik még csak hagyján, a másikra nem is emlékszem. Arra, amelyikkel Szekerák Mikulás foglalkozott. Csupa jelentéktelen dolog jut róluk eszembe. A csermely csörgése, a csend, és ahogy nyugaton, a Vogézek felett, fekete füstben megy le a nap.
Apró vendéglőben vacsoráztunk, kék pisztrángot, a patakból fogta ki nekünk a tulajdonos. Desszert után Mikulás a hátsó ülésen, a parkolóban szokta volt megdugni a lányokat. De azon az estén ilyesmi eszünkbe se jutott. Ültünk kint a sötétben, fogtam a kis óvó kezét. A patak felett szénaillat kavargott. Vágni lehetett, olyan sűrű volt a Vogézek és a Jura között, a Sundgau lágy hajlataiban a csend.
Nem tudom jobban elmondani. De aznap este – hosszú idő után először – otthon éreztem magam. Húszéves korában könnyelmű az ember. Soha többé nem láttuk viszont sem azt a völgyet, sem a lányokat.
Mikulás másnap visszafordult, egyetemre járt odafent északon. Én pedig – így mondtuk – ledolgoztam Altkirch iskoláit, és a Sundgau, ahol megtalálhattam volna a hazámat, másnap már eszembe se jutott.
Belforttól délre, egy Vesoul nevű kisvárosban dolgoztam azon a héten. Nem sok sikerrel. A hasznot ugyan nem kellett megosztanom senkivel, de így, egyedül, a munka mégsem haladt. A kórház, a posta és az iskolák után estére csak a börtön, a fiatalkorúak fegyintézete maradt.
A nevelőkkel nem sikerült beszélnem, de az igazgató felajánlotta, hogy este bemutathatom a kiadványaimat.
– Velük fog vacsorázni – mondta. – Ezek nehéz fiúk, másképp nem lehet.
Hát csak ültem a fegyencek között. Nem szóltak hozzám, gyanakodva méregettek. Csak akkor engedtek fel, amikor látták, hogy én is éhes vagyok. Később bejelentették, hogy vetítés lesz: a trópusokról hoztam nekik albumokat. Nem emlékszem, hogyan zajlott le a műsorom. A spórolt pénzéből az egyik fiú megvette Balzacot. Egy másik, egy fiatal gyerek megkérdezte, hogy ebben a szakmában – értsd: az íróságban – hánykor kel fel az ember. Ezen persze nevetni kellett.
– Korán! – valami ilyesmit feleltem. Mindennap. Nem, senki sem ébreszt, én magam ítéltem életfogytiglanra magam.
A gyengélkedőben aludtam, másnap pedig mentem vissza északra, Mikulás után. Végigjártam az erre a hétre rendelt útvonalakat.
Rouffachban ebédeltem, és ott, a téren, a múltkori házias illat még egyszer megcsapta az orromat. Volt ott a konyhában egy öregasszony, akit a pincér Muttinak, mamának szólított. A húslevesben grízgaluska úszott, ő pedig, az az asszony, egy pillanatra Mili nénire, valaha volt nagymamácskámra hasonlított.
Gyorsan elfelejtettem az egészet. Ilyenkor, hazafelé menet, már a nyereségemet számolgatom a papírabroszon. Ez volt, ennyi volt ez az első déli utam, amire most egyre gyakrabban visszagondolok.
A völgy felett ül a pára, a Vogézek ívén végiggördül a nap. Sötétedéskor végigkocog a házak között a csorda, és a fáradt jószág befordul egy-egy nyitott kapuban.
Ebben a szakmában korán kel az ember. Életfogytiglanra ítéltem magam.
