A 20. századi Románia történetében két jelentős földreformot hajtottak végre. 1921-ben négy törvény jelent meg: külön törvény szabályozta a végrehajtást a Regátban, Erdélyben, Bukovinában és Besszarábiában. Miközben az Ókirályságban meghatározták az összes kisajátítható földbirtok mennyiségének felső határát – kétmillió hektárt –, Erdélyben a kisajátítható földterület felső határát semmi sem korlátozta.
Az erdélyi törvény 6. paragrafusa értelmében teljes egészében kisajátították mindazokat a falusi birtokokat és városi kültelkeket, amelyek valamely közérdekű célt szolgáló jogi személy tulajdonát képezték. Főleg a magyar és szász egyházak oktatást szolgáló birtokairól volt szó, de elkobozták az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület híres algyógyi földművesiskoláját és birtokait is. Ezzel a paragrafussal az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95, a református egyház birtokainak 45 százalékát vették el. Kisajátítás alá esett a magyar egyházi vagyon 92,8 százaléka! Kisajátították a Csíki Magánjavakat, de érintetlenül hagyták a Naszódvidéki Közalapokat, amely köztudottan az ottani egykori román határőrök leszármazottainak tulajdonában maradt. Míg Erdélyben a tulajdonosnál maradó földterület 50, hegyvidéken 100 hold volt, a Regátban 100 hektár.
A második világháborút követően 1945. március 23-án jelent meg a Hivatalos Közlönyben a 187. számú földbirtok-rendezési törvény. A magyar kisebbséget ezúttal súlyosan érintette az ún. abszentistákra (távollevőkre) vonatkozó rendelkezés: akik a „Romániával hadiállapotban lévő országokba vagy 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek” azok földjeit, mezőgazdasági javait elkobozzák. A törvény egyértelműen a magyar és német kisebbség ellen irányult. Az abszentisták közé sorolták a Dél-Erdélyből az Antonescu-rezsim terrorja elől Észak-Erdélybe menekült százezer magyart, illetve a másik százezer dél-erdélyi magyart, akik a trianoni Magyarországon telepedtek le. Azokat is idesorolták, akiket a front közeledtével – főleg a Székelyföldről – kiürítési paranccsal költöztettek el lakhelyükről, vagy már éppen hadifogságban voltak. Tették ezt azok után, hogy 1945 elején a CASBI-törvény révén megfosztották a magyar középosztályt bankjainak, vállalatainak döntő részétől, vagyis államosították (nacionalizálták) a magyar érdekeltségeket. A magyar nincstelenek, földnélküli parasztok igen kevés hányada jutott földterülethez. Azokat, akiket 1945-ben földhöz juttattak, négy év múlva arra kötelezték, hogy „önként” álljanak be a megalakuló kollektív gazdaságokba. Ez páratlan tiltakozási hullámot, szembeszegülést váltott ki. Az adminisztratív intézkedésekkel 1950. és 1968. március 31-e között letartóztatott, internált, elítélt 25 740 személy közül 4865 földműves volt, a munkások száma „csak” 4626. Országszerte lázadások törtek ki az erőszakos kollektivizálás ellen: a Bihar megyei Bélfenyér községben agyonlőtték Kiák Lászlót, Lőrincz Sándort, Ökrös községben Alexandru Moticot, Ion Motiocot – apát és fiát –, Vlasca megyében 211 parasztot kínoztak meg. A háromszéki Gidófalva népe is fellázadt 1950. szeptember 22-én. A kollektív emlékezet a madéfalvi veszedelem analógiájára joggal nevezte gidófalvi veszedelemnek! Közel egy hétig tartó kollektivizálás elleni lázadás kezdődött, amelynek során a hivatalos belépési nyilatkozatokat elégették. Belügyi egységek, katonák vették körül a falut, harminckét személyt, vagyis hat családot hurcoltak el. Közülük kilenc férfit és nőt bíróság elé állítottak, huszonhármat pedig Dobrudzsába deportáltak. Azon az éjszakán két huszonéves gidófalvi fiatal életét is kioltották: a Jancsó Vilmosét és a Zsigmond Andrásét. Zsigmond Andrást a templomtorony bejáratánál lőtte szíven a csíki milicista, mert félre akarta verni a harangokat, ahogyan a falu lakói kérték. 1995-ben emléktáblát emeltek tiszteletükre. A település honlapján negyvennyolc fénykép és az emléktábla látható.
Maros megyében a hírhedt „kuláklisták”, az erőszakos kollektivizálás kapcsán agyonlőtték a nyárádszeredai Kacsó Istvánt 1949. augusztus 9-én, Sántha József vadasdi tanítót 1949. augusztus 7-én, a vadadi Kiss Istvánt 1950. július 20-ról 21-re virradó éjszaka, az udvarfalvi Nagy Lászlót 1950. augusztus 13-ról 14-re virradó éjszaka. E sorok írója jelen volt a vadasdi Sántha József tanító – a hírneves labdarúgó, edző Bölöni László anyai nagyapja! – kihantolásánál. (A másik három kivégzett ismeretlen helyen nyugszik!) Két vadasdi a hegyoldalban lévő kukoricásból végignézte, amint kedvenc tanítójukat, mezőgazdasági irányítójukat, gyümölcsnemesítőjüket hihetetlen kegyetlenséggel, a szekérről lerángatva a marosvásárhelyi szekusok agyonlőtték. A koponyán látszott a golyó behatolásának helye. Az útszéli almafa alá kaparták el. 1990 elejéig beszélni sem lehetett róla, legszigorúbb tabutéma volt. Vagyonát elkobozták, feleségét Dobrudzsába deportálták, egy építőtelepen talicskával hordta a maltert.
1949. március 2-ról 3-ra virradóra az arisztokratákat, földbirtokosokat minden ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztották, kényszerlakhelyre hurcolták. Előzetesen értesítették a helyi párttitkárokat, előre útnak indították a teherautókat, amelyek majd kényszerlakhelyekre hurcolják a földbirtokos réteg maradékát. Olyan titokban, olyan szigorú konspiratív szabályok alapján bonyolították le mindezt, hogy a párttitkárok, a kirendelt aktivisták sehol nem hozták az érintettek tudomására a végzetes nap rendelkezéseit. A Mezőgazdasági Minisztérium Levéltárában ma már hozzáférhetőek ezek a dokumentumok. Országos szinten mintegy kétszázezer személyt hurcoltak kényszerlakhelyre. A Regátban váratlanul 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka hóvihar tombolt. A betegek, az öregek, a szülés előtt állók közül nagyon sokan a hóviharban elakadt teherautókon fagytak meg. Az erdélyi magyar földbirtokos réteg mintegy háromezer-háromszáz tagját hurcolták meg. Bárhova kerültek is, szinte kivétel nélkül mindenki megállta a helyét, nem roppantak össze, nem züllöttek el!
