–  Ágyúk nélkül a sorkatonasággal szemben katasztrofális volna a helyzetünk.
– No ugye? Ezt mondtam én is. Régens úr, ha nem terhelem vele, reggel jókor vesse papirosra, hogy én, Gábor Áron, berecki asztalos, öntök ágyút, ha adnak nekem egy-két harangot.
– Mernél vállalkozni reá?
– Mernék! Emlékezzék, régens úr, a vízipuskákra.
– Hát azok csakugyan jó szolgálatot tettek, de hát azok...
– Bízzék bennem, régens úr, jártam én Bécsben az ágyúgyárban, láttam én, hogy öntik a rezet, harangöntő mesternél is dolgoztam Szentgyörgyön.
– Én megírom, ha akarod. Kovács Eleket is régtől fogvást ismerem, odaadom neki.
Éjfél is elmúlt, mikor a kis szoba elcsendesedett. (…)
*
Másnap früstük után Adorján papirost, tollat, tintát vett elő útitáskájából, megszerkesztették a beadványt. Kilenc óra felé harangszó s kürtök harsonája hirdette a második napi gyűlés kezdetét. A székek küldöttei elfoglalták helyeiket az előző napi rend szerint.
Áron most is ott állott Adorján mellett, s a szíve nagyot dobbant, mikor felolvasták, hogy Bölön küldöttei elsőkül ajánlották fel falujuk harangjait ágyúöntésre. Adorjánra mosolygott, mintha csak azt mondta volna: „Most jön az én felajánlásom”. De hiába várakozott. Kovács Elek jegyző egymás után olvasta fel a kérelmeket s a felajánlásokat, de az Ároné kimaradt a sorból. Kérdőleg néztek egymásra Adorjánnal. Mi történhetett? Hiszen személyesen adták át Kovács Eleknek. Nem veszik figyelembe a javaslatát? Nem hisznek neki? Áron torkát keserűség fojtogatta, mikor halkan megszólalt:
– Nem hiszik, hogy tanulatlan asztalos létemre ágyút tudnék önteni. Hogyan is hihetnék? Senki sem ismer. Azt gondolják, a közlelkesültség mámora szédített meg, talán az eszemet is megzavarta a nagy felbuzdulás.
– Ne búsulj, Áron – intette Adorján –, most még nincs égető szükség az ágyúkra. Még nem jött el a te időd. Meglásd, kérve kérnek még, hogy ágyút önts a seregeknek.
Áron nem felelt semmit; úgy érezte magát, mint diákkorában, mikor kezét felnyújtotta, hogy megfeleljen a kérdésre, melyet senki sem tudott, de Pikler, a némettanár elnézett a feje felett. Úgy érezte magát, mint akit megvertek. Legszívesebben otthagyta volna a gyűlést, ha nem restellte volna, hogy visszafelé nyomakodjék annyi ember között.
Most váratlanul újból figyelmeztetőt zengett a kürtös. Berzenczey lépett elő:
– Jelen percben érkezett tudósítás szerint Maros­vásárhelyen elfogatott egy Zöllner nevezetű bécsi futár, kinek az irattáskája kézre kerülvén, kitudódott, hogy Bécsből az osztrák hadügyminiszter elrendelte Puchner generálisnak, a Nagyszebenben székelő osztrák főparancsnoknak, hogy Galíciától a Bánságig koncentrálja a katonai erőket ellenünk…
– Ne hagyjuk! – zúgott fel a tömeg – ...elrendeltetett a Székelyföld bekerítése…
– Fegyverbe, székelyek!
– Hadilábra az egész tábort! – harsogtak a kiáltások.
A rend újból felbomlott, elözönlötték az emelvény körüli térséget. Áron elszakadt Adorjántól. A vezérkar levonult az emelvényről, tárgyalásokba kezdettek a székek küldötteivel s a katonai alparancsnokokkal. Két óra hosszat tartott a tanácskozás, három óra felé járt az idő,  mikor kihirdették a határozatot: Sombori Sándort választották meg a Székely Tábor fővezéréül, nemzeti biztosul mellé rendeltetett Berzenczey László.
Még a nap folyamán, ott a helyszínen, négy dandárt kell szervezni önkéntesekből, azokat késedelem nélkül útnak kell indítani a Székelyföld legkönnyebben megtámadható pontjai felé.
A négy dandár parancsnoka nyomban hozzáfogott a századok megalakításához.
Áron elindult, hogy megkeresse Adorjánt a szállásán, s elbúcsúzzék tőle.

*

A négy dandár ottmaradt éjszakára Agyagfalván, a sokaság azonban még napnyugta előtt elindult hazafelé. Otthon is kell férfierő, nem lehessen tudni, merről törnek az osztrákok a Székelyföldre. Iparkodtak hazafelé, hogy megvédelmezzék tűzhelyeiket. Ahogy az éjszaka sötétje aláereszkedett az agyagfalvi nagy rétre, egy fekete köpenybe burkolt magas, szikár katonatiszt lépett ki egy falusi ház kiskapuján. Végigsietett a falun, messze elkerülte a tábortűz mellett éjszakázó dandárokat. Egy fűzfabokrokkal benőtt sűrűség felé tartott, nemsokára ismét előbukkant, megnyergelt lovat vezetett maga után. Nem az úton haladt, hanem a füves árokban, hogy ne üssön zajt, s a bokrok eltakarják a lovat.
Ötszáz lépést tehetett meg így, akkor kivezette lovát az útra, nyeregbe szállt, sarkantyúját kíméletlenül vágta a ló vékonyába. Hajnalig űzte a lovát, egyre mélyebben fúrta bele magát az éjszaka sötétjébe. Mire világosodni kezdett, már régen elhagyta Székelyföldet, messze bent járt a szász vidéken. A legelső csendőrőrsön megpihent, felmutatott egy okmányt, melynek láttára nyomban pihent lovat adtak alája. Szentágotán még egyszer lovat váltott, mire a nap hanyatlani kezdett, porosan, sárosan, elcsigázva elérte Nagyszebent. Nyílegyenesen a General Commando palotájához lovagolt, jelentkezett az őrségen:
– Hauptmann Balázs Emánuel jelentést kíván tenni Puchner generális őméltóságának.
A szolgálatos tiszt nyomban megtért a válasszal.
–  Őméltósága, a tábornok úr azonnali kihallgatásra rendeli Balázs századost.
Balázs Manó igazított egyet a zubbonyán, bal kezébe kapta a csákóját, és belépett az osztrák hadsereg erdélyi főparancsnokának dolgozószobájába.
– Szolgálatos tiszt elmehet, százados lépjen közelebb – hangzott a parancs egy díszesen faragott íróasztal mögül, melyen a korai sötétedés miatt már két gyertya égett.
– Tábornok úrnak alázatosan jelentem, a kapott feladatot teljesítettem. Figyelemmel kísértem a rebellióhoz csatlakozott volt császári tisztek tevékenységét. Jelentem, hogy október 16-án és 17-én Udvarhely mellett az agyagfalvi réten mintegy negyvenezer székely gyűlt össze, fegyveres határőrök mintegy kétezren, régi tisztjeik, Dobay gyalogsági és Sombori huszárezredesek vezetésével. Jelen volt még báró Dorsner ezredes is, de ő a mi emberünk. A gyűlést a rebellis, felségáruló Kossuth utasítására Berzenczey László, a pesti lázadó kormány megbízottja szervezte meg. Elhatároztatott, hogy a General Commando rendeleteit semmibe veszik, ezentúl méltóságod parancsainak nem engedelmeskednek, sőt azt, ki engedelmeskedik, büntetéssel sújtják. Előre látható azon szándékuk, hogy magukat fegyverrel lássák el, s a császári reguláris csapatokkal a harcot felvegyék. E célból négy dandárt szerveztek.
– Köszönöm, kapitány, ön vissza fog térni tiszttársaihoz, kik hűtlenül elhagyták a császárt. Önnek úgy kell viselkednie, hogy senki meg ne tudja titkos megbízatását. Igyekezzék a bizalmukba férkőzni és tőlük megbízatásokat kieszközölni. Minden eseményről a megbeszélt módon küldöncökkel szóban vagy írásos bizalmas jelentésben értesítsen engem.
– Megértettem.
– Hogyan vélekednek a rebellisek a szász és a román lakosság mozgolódásairól?
– Provokációnak tartják, és békeszózatot szándékoznak intézni a román és a német ajkú lakossághoz, melyeket testvéri ölelkezésre szólítanak fel.
– Ügynökeink mindent el fognak követni, hogy a vegyes lakosságú vidékeken elégedetlenséget szítsanak a magyarok ellen, ön iparkodjék elérni azt, hogy bízzák meg legalább egy zászlóalj parancsnokságával. Mint ilyen, haladéktalanul támadjon a román és a szász falvakra, és megtorlás ürügye alatt rendezzen véres csetepatékat.
– Szász falvakban is?
– Ott kevésbé, de ha szükséges, miért ne! Így a retorzióra retorzió következik, s ez a rebellis civilbagázs el­vérzik anélkül, hogy egy ágyúlövést pazarolnánk rájuk.
– Megértettem. Tábornok úr, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az ön elismerését elnyerhessem.
Balázs Manó tisztelgett, sarkon fordult, és kilépett a folyosóra. Támolygott a gyengeségtől, de összeszedte maradék erejét, hogy az őrség meg ne lássa fáradtságát. Amerre elhaladt, sötét árnyék vonult utána a folyosón.

(folytatjuk)