Mintha azt látta volna, versengtek az énekesek, és egy különös lény, egy nagyestélyibe öltözött, szakállas valaki nyert volna, de ennél az emlékfoszlánynál már kételkedni kezdett magában, egyrészt, mert látomásai egy részét ébredés után általában elfelejti, másrészt mert bár képtelenségek egész sorát álmodta eddig, a mostani sehogyan sem illeszkedett az eddigi szürreális sorozatába. Felhajtotta maradék sörét és lefeküdt.
Másnap délelőtt aztán kiderült, mégsem álmodott. Mindenütt arról írtak ugyanis, amiről remélte, hogy csak delírium. A feltupírozott, ám gagyinak és giccsesnek tartott dalfesztivált valóban egy különös lény, bizonyos Kolbász Koncsitá nyerte meg. Aki, bár nem nőnek született, annak tartja magát, ezért új nevet keresett és talált magának, s mint magyarázta, azért választotta a kolbászt, hogy jelezze, mindegy, miként hívják az embert, illő őt elfogadni úgy, ahogy van. Igen, elfogadja, miért is ne fogadná el, gondolta, anélkül, hogy ezt valami rendkívüli cselekedetnek tekintette volna. Elfogadja és annyi. Olvasta, hogy a transzvesztita Koncsitá, akit egyébként teljesítménye okán csak középszerű dalnoknak tartott, korábban „fiú­bandában” is énekelt, s hogy azt nyilatkozta, díjazott dala olyan, akár egy James Bond-film betétdala, a választással pedig Európa megmutatta: toleráns, és tiszteletben tartja mindenki jogát ahhoz, hogy megválassza, miként kíván élni.
Hát igen, eszébe jutott, hogy gyermekkorában ő maga is szívesen öltözött volna James Bondnak, mert a hőst látta benne, akárcsak Winnetouban. Szerette őket akkoriban, nem csak azért, mert utóbbinak tollai is voltak, hanem mert úgy vélte, a jó oldalán állnak, s gondolkodott azon, hogy Win­netouként megy egyszer nyelvtanórára, és igazságot tesz, de aztán mégsem volt elég bátor. De most meg íme, itt van ez a Koncsitá, neki is bejön James Bond, s bizony nem habozik szakállas dívaként fellépni. Sőt, még nyer is, ámbár erről azt gondolta, valakinek inkább azért kellene nyernie, mert egyszerűen jó, és nem azért, mert más, mint a többi énekes. Aztán erre is legyintett, és azt gondolta, lúdfing, ez az egész cirkusz olyan, mint a hullámzó divat, ahogy jön, úgy el is megy.
Olvasgatott még egy keveset Kon­csitáról. Jól nekilendült mindenki, annyit írnak a szakállas díváról, illetve a másságról és az elfogadásról, mintha a világot készülne megváltani. Egye­t­értett a tolerancia nélkülözhetetlenségével, de egy idő után úgy vélte, túllihegett ez az egész szerencsétlen történet. Ez a rothadás kultúrája, ez Európa vége, olvasta, és hasonló súlyos szavakat talált. Meg hogy Putyin és Koncsitá, ugyan, mi köze lenne az orosz vezetőnek az osztrák énekeshez? S hogy annak idején a Rolling Stones is kiütötte a biztosítékot, és lám, most ugyanez történik a szakállas dívával is... Itt befejezte a böngészést. Nem hitte, hogy fél évszázad múltán valaki úgy emlékezne Koncsitára, miként a jó öreg Stonesra most, másrészt nem is találta egy lapon emlegethetőnek a kettőt. És azt sem gondolta, hogy a bevállalós Koncsitá lenne az emberi szabadságjogok leg­előkelőbb megtestesítője. Még akkor sem, ha az osztrák államfő is vele fényképezteti magát.
Végül elege lett ebből a vircsaftból. Hiszen megengedheti magának, hogy csak úgy, csendesen elege legyen valamiből. Úgy döntött, ha legközelebb énekel majd Koncsitá, kikapcsolja a tévét. Elvégre, ha mindenki természetes módon élhet másságával, neki is joga van ahhoz, hogy akkor kapcsolja ki a tévét, amikor éppen akarja. És azt is elhatározta, legközelebb elmegy a Somlyó-nyeregbe az ezer székely leány találkozójára, és teleszívja a tüdejét friss levegővel.