Még öt esztendőt sem megért „kicsi magyar világunkban” járatott hetilapok (Tolnai Világlapja, Levente Újság) valamelyikéből ollózhatta ki iskolaigazgató, leventeparancsnok atyám; én pedig újságnév, dátum, szerző hiányában a képes oldalról próbálok következtetni, hogy riport vagy ankét része lehetett-e a vastag, kisbetűs alcím: Székelyföldön...
Nótaszóval, virágos kedvvel és virágos kalappal ünnepeltek a falvak. Ünnepeltek, mert a népszokás kedves szertartásosságával tették színessé azt a percet, amikor a fiúból „legényember” lesz. Búcsút vesz atyjától, anyjától, hogy „sor alá álljon”. A falu apraja-nagyja, öregek és fiatalok, díszbe öltözött lányok kísérték az Országzászlóig a fiúkat, ahol már várták őket a szekerek. Vágtató szekéren, felpántlikázott lovakkal, nemzetiszín zászlók alatt vonultak a sorozóbizottság elé, élükön a falubíróval. Székelyudvarhely házainak ablakából kíváncsi leányfejek kandikáltak ki, amint a reggeli napfény végigsimogatta Székelyföld délceg legényeinek szálfa-termetét. A Hargita tövében meg már alig várták, hogy a besorozottak kocsijai elinduljanak a vármegyeházáról, és hazahozzák az apák büszkeségét, akiknek legalább „cugszfírerségig” fel kell vinniük, hiszen az apjuk is az volt... A hazatérőket ismét vidám ünnepség fogadta. A rezesbanda teli tüdőből fújta a nótákat, és a fiatalság ropta a táncot „kivilágos virradatig”. Megteltek az utcák dallamfoszlányokkal, amelyeknek refrénje leginkább az volt, hogy Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája!...
Székelyföld erőszakos elrománosításának szomorú napjaiban nem árt, ha erről is olvasnak, tudnak a kötelező román katonai szolgálattól szerencsésen megszabadult mai fiataljaink!