Könyvtárnyi irodalma van a kommunista diktatúra, az erőszakos kollektivizálás, a szocilaista rendszer és ideológia ellen harcoló „szökevények”, „fugárok” küzdelmeinek. A háromszéki Ozsdola, a Hargita megyei Kászonok vidéke, Zágon, illetve a Bodza völgye a kommunizmus elleni, már-már a 19. századi betyárok tevékenységéhez hasonlítható fegyveres harca kiemelten fontos fejezete ennek az időszaknak.
1947-ben a dobrudzsai Babadag-hegységben alakult ellenálló csoport, a Bánságban Ion Uţă ezredes vezette az ellenállást. 1949. január 12-ről 13-ra virradó éjszaka Teregova község mellett valóságos ütközet zajlott le az ellenállók és a belügyi egységek között. Az ezredes nem adta meg magát, harcban esett el. Mindkét oldalról többen veszítették életüket.
A küzdelem mindenhol nagyjából azonos forgatókönyv szerint zajlott: a „szökevények”, ellenállók agyonlőtték a települések lakóinak nagyon sok rosszat tevő párttitkárait, milicistáit, aktivistáit, az elkobzott javakat szétosztották az őket élelemmel, ruházattal, fegyverrel segítő falusfeleik között.
A Fogarasi-havasokban Ion Gavrilă vezette az ellenállást, Máramarosban az ellenállás vérbe fojtása után száz személyt tartóztattak le. Popşa Ion-Mihai holttestét ugyanúgy közszemlére tették, mint később Ozsdolán Dézsi Dénesét és Pusztai Ferencét. 1951-ben elesett a nagyvajdafalvi Andrei Ilaşu. Válaszként 1952-ben hat-hét partizán tűnt fel a Bâşea-tónál. Elfoglalták a menedékházat. Belülről tüzet nyitottak az őket támadó szekusokra. Ion Gavrilă a társait arra biztatta: „Hirdessétek az egész országban, hogy van olyan övezet, amelyik nem hajolt meg a kommunisták előtt! Ez a királyság addig marad szabad, amíg a fejünk a vállunkon marad!”
A történelmi Máramarosban Lucreţia Jurj – miután a férje tűzharcban elesett – 23 évesen, fegyverrel a kezében folytatta a küzdelmet. Így fogták el. Nagyváradon és Csíkszeredában raboskodott. A rossz ellátás miatt tébécét kapott.
A hegyekben folytatott ellenállás időszaka 1944-től 1962-ig tartott. Rendszerint volt katonák, lagionáriusok, vasgárdisták, földművesek, katonaszökevények alkották ezeket a csoportokat. Jelentősebb vezetőik: az Arnăuţoiu testvérek, Gehorghe Arsenescu ezredes, Ion Gavrilă, Iosif Capotă, Teodor Şuşman, Gheorghe Ionescu, Spiru Blănaru, Dumitru Işpănuţ, Gavril Vatamaniuc, Aldea tábornok. A Vlad Ţepeş II. elnevezésű szervezet az egykori Sztálin tartományban tevékenykedett. Vezetője a zágoni születésű Victor Lupşa, aki egyébként református felekezetű volt. Az ugyancsak zágoni Gheorghe Corneliuval – aki egyébként Szarvas névre hallgatott – hozták létre a szervezetet, hogy fellázítsák a kommunizmus ellen a hegyvidéki lakosságot. A Vrancea megyei sikertelen szervezkedés után Zágon felé vették útjukat. Az ottani hegyekben a belügyi csapatok a rejtekhelyüket körülzárták. Szarvas, mivel beteg volt, öngyilkos lett. Holttestét 1951. május 17-én találták meg. Ennek ellenére a Brassói Katonai Törvényszék halála után, 1951. július 6-án 25 évi kényszermunkára ítélte! Lupşa feleségét, Máriát is elítélték. Lupşa fakereskedő volt, hét elemit végzett, „ezredes”-ként mutatkozott be annak, aki nem ismerte őt. Egy ideig a Görgényi-havasokban bujkált, majd a Brassó megyei Rukkor községben négy és fél éven át Iosif Ţapu gazdánál rejtőzködött. 1954-ben négy láda dokumentumot ásott el. 1955. november 27-én önként feladta magát a Câmpulung Muşceli Securitatén, és kijelentette: nem fog fellebezni a 694/1951. június 25-i, távollétében kimondott halálos ítélet ellen! Az ítéletet 1956. december 6-án a Securitaté jászvásári börtönében hajtották végre.
„Betyárok” Háromszéken
A Háromszék szerkesztője, a kézdivásárhelyi Iochom István kutatásai, publikációi eredményeként a sepsiszentgyörgyi Emlékház kiemelt helyet szentelt a Pusztai, Jeges, Dézsi néven ismert ozsdolai, Kászon vidéki fegyveres ellenállásnak. E sorok írója a Háromszék 2007. január 9–13-i számában Szígyártó Domokos magányos forradalma címmel ismertette a három „szökevény” fegyveres küzdelmét folytató, 1959. április 20-án Szamosújváron kivégzett ozsdolai molnár tragédiáját. A csoport tagjai: Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György, azaz Jeges. Mindhárman katonaszökevények voltak, nem tértek vissza munkaszolgálatos katonai alakulatukhoz. A hatalommal dacolva szembeszálltak a basáskodó párttitkárokkal, milicistákkal, félanalfabéta néptanácselnökökkel. A Szent Anna-tó környékén bóklászó kirándulóktól, köztük a bukaresti magyar nagykövetség több tagjától elvették az óráikat, fényképezőgépeiket, a náluk lévő pénzt.
Pusztaiék, de Szígyáró Domokos legádázabb ellensége és egyben végzete Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár. 1954. augusztus 22-én este Pusztai és Dézsi fegyverrel támadt Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kiosont, és értesítette a helybeli milicistákat, akik már régóta készen álltak a leszámolásra. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették, hogy elrettentsék a falu lakóit. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten, a malom mellett. Az ő holttestét is kirakták közszemlére Ozsdolán. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban 1953. október 23-án egy tyúkketrecben lőtték szitává. (Lásd bővebben: Iochom István: Pusztai, Jeges, Dézsi. Székely Hírmondó kiadása, Kézdivásárhely, 2006.) Iochom István azóta is többször visszatért a kommunizmus ellen fegyverrel harcoló „szökevények” tevékenységére. Joggal sérelmezi, hogy Ozsdola, Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Szígyártó Domokos szülőfaluja mindmáig nem állított méltó emléket a kommunista hatalommal vívott harcban elesett fiainak…
