Kebelemre szorítnám,
a halált így szólítnám,
coki, pokolba, hitvány!

De hát csak furulyám van,
hallgatnak mégis páran,
hárman vagy háromszázan,

de gyűlnek, gyülekeznek
(égen setétlő felleg)
legendák, hiedelmek.

Hát fújom furulyámat,
már senkire se várok,
hátam megett az árok.

Gyógyír, átok, kín, méreg,
feltámadó remények –
égre csendül az ének.

És jönnek egyre többen,
világvég szürkületben,
ahogy mindég is hittem.

Hallgatják, amíg élek,
tudjuk, vannak vidékek,
ahol másfajta népek

forognak körbe-körbe,
vízbe sem, csak az égre,
nem is néznek tükörbe,

elég, ha egymást látják!
Nem isznak bort, csak máslást,
s a sült galambot várják.

Az Isten háta mögött,
fullasztó őszi ködök,
zegernye, mocsár pöfög.

De értük is eljövök!