Nemrég rájöttem arra, hogy nincs jogom megítélni és elítélni az úgynevezett mai fiatalságot. Persze igaz, hogy nem tartom helyesnek azt az életformát, melyet a korombeli tizenévesek folytatnak, viszont lehetséges, hogy a kelleténél sötétebben láttam a helyzetet. Megfogalmazódott bennem sok olyan gondolat, miszerint a fiatalok, kamaszok értelmetlenül élik napjaikat, nem figyelnek egymásra és önmagukra sem. Mindezt a mai napig igaznak tartom. Azonban, úgy gondolom, nem csak ennek alapján kell beszélnem róluk, rólunk.

Igen: adatik nekünk évente 365 nap, amit ki kellene használni. Igen: úgy látom, nagyon kevesen foglalkozunk azzal, hogy mi lesz velünk, ha úgymond felnövünk, és helyet kell találnunk a Felnőttek világában. Igen: valamikor Valakinek (ha másnak nem, hát önmagunknak) számot kell adnunk az életünkről. Ezekkel a gondolatokkal indítottam útjára a ma megjelenő szövegem első változatát. Azonban átgondolva és mérlegelve a helyzetet, most újabb cikket írok, hogy bebizonyítsam — elsősorban magamnak —: nem olyan nehéz meglátni a szép és hasznos dolgokat sem.

És talán én tévedtem abban, hogy önző módon értéktelennek tartottam azt, ami valójában másnak értékes. Hiszen vannak fiatalok, akik számot tudnának adni cselekedeteikről.

Írtam közhelyeket. Gondolatokat arról, hogy a mai fiatalokat csak a televízió és a számítógép érdekli. Ebben semmi új nincs, ezt mindannyian tudjuk. És azt is tudjuk, hogy a felnőttek ezért elítélik saját gyerekeiket is. Egyszóval eléggé negatív véleményláncot alkottam társaimról.

Most viszont úgy érzem, képes lennék rá, hogy ne csak egy szemszögből mondjam el, miért is szeretem vagy épp nem szeretem a kortársaimat. Szeretem, mert függetlenül attól, hogy néhányuknak kevés lehetőségük van, mégis megállnak a saját lábukon, és teszik a dolgukat. Ha csak hobbi szinten is, de olyasmivel foglalkoznak, ami érdekli őket, legyen az kézműves-foglalkozás, szavalás, néptánc, színházcsinálás vagy csocsózás. És nem szeretem őket, mert a felnőttekhez hasonlóan bennük is kialakult az a világnézet, miszerint könnyű pénzszerzéssel és minél kényelmesebb körülmények között ajánlatos leélni az életet. Egyik sem jobb, mint a másik, de azért megvan a maga előnye és hátránya. Aki azt teszi, amit szeret, nem biztos, hogy megélhet belőle. Aki viszont csak a pénzre és a kényelemre hajt, az előbb vagy utóbb elveszti az álmokat, amiket kisebb korában még féltve dédelgetett. Hogy az ugyancsak közhelyes mai világban melyik életformát érdemesebb élni? Nem tudnám eldönteni. Mert pénz nélkül kevesen maradnak meg, sok pénzzel ugyancsak. Ilyen egyszerű... Ha okot és hibát kellene keresnem abban, hogy miért ilyen a helyzet, nem találnék... Kicsit bizonyára én is hibáztatnám a felnőtteket, miként a többi kamasz. Viszont ők is voltak gyerekek, és az ő életük is elcsúszott valahol, a monoton munka és monoton élet keresztmetszeténél. Ne keressünk bűnbakokat! Úgysem találni... Fölösleges.

Csupán annyit látok magunkról, fiatalokról, hogy tele vagyunk maszkokkal. Különböző arcokat mutatunk más-más emberek és élethelyzetek felé. Én sem tudom, ki is valójában a másik, és ő sem tudja rólam, ki vagyok. Menekülünk? Elbújunk? Igen, talán ezek a legmegfelelőbb szavak arra, hogy mi jellemez minket így, közösen. S bár mindannyian azt hisszük: ,,nem, én aztán nem bújok el semmi elől!", mégsem merjük felvállalni teljesen önmagunkat. S ha erre azt mondjuk: Márpedig én fel merem vállalni saját magam!, akkor jusson eszünkbe az a számtalan helyzet, amikor vagy megfelelési kényszerből, vagy félelemből nem mertünk önmagunk lenni, nem mertünk kiállni, és csendben, alázattal ,,mások fülébe ordítani az igazságot". Naivak, buták és — akár tetszik, akár nem — még gyerekek vagyunk. Tapasztaltabbak és tapasztalatlanok. Hiába akarunk felnőttet játszani, nem megy. Hiába akarunk gyereknek maradni, nem megy.

Olyan kor ez egy ember életében, amikor ugyanabban a pillanatban semmi nem igaz, és mégis: minden az. Hiszünk is, meg nem is; élünk is, meg nem is; hazudunk is, meg nem is; őszinték vagyunk, meg nem is. Valamilyen köztes állapot egy lassan letűnő gyerekkor és egy lassan elkövetkező felnőtté válás keresztútjánál.

Maholnap 18 esztendős lány, haja barna, szeme fekete, kamasz vagy talán még gyerek... Véleményt mondott. Megpróbált megfogalmazni egy olyan dolgot, amit nem lehet s talán nem is kell magyarázni. Talán naiv volt, talán túlságosan borúlátó... Mindkét esetben önmaga volt. Mert ugyanolyan, mint bármelyik kamasz: se nem szebb, se nem okosabb...